ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-11 / 15. szám

ez esetben az emiitett törvény értelmében az állam különleges jogokat nem nyer, ámbár ez esetben is megvan a veszély, hogy a hit­község megszabadulván a 60 frtnyi tehernek viselésétől, tovább is fog menni, és a 60 frton fölül is igénybe veszi az állam segé­lyét, amikor már életbevágó jogairól mond le. Föltétlenül szükségesnek tartjuk azonban, hogy az ily iskolákat mint a kerületi tanfel­ügyelők, úgy az egyházmegyei fötanfelügye­löség is külön nyilván tartsák. Annál kevésbbé mernénk ajánlani, hogy a katholikusok a 60 frton fölül való segé­lyezést vegyék igénybe, mert az által már oly csapdába esnek, amelyben jogaikat elvesz­tik. Ha tehát nem akarjuk iskoláink jövőjét, önállóságát veszélyeztetni, nem szabad hivein­ket utasitani arra, hogy e segélyt igénybe vegyék, hanem addig is, mig nem sikerül az emiitett törvénynek igazságos megváltoztatá­sát keresztülvinni, minden lehető áldozatot meg kell hoznunk katholikus népiskoláinkért. Lám a német püspöki kar 1848-ban Würzburgban tartott tanácskozmányában el­határozta, hogy még a fölösleges egyházi szereket is el kell adni, ha a katholikus népiskolát nem lehetne máskép megmenteni. A német föpásztoroknak ez elhatározása le­hetne mérvveszeje a mi áldozatkészségünknek is. Ott, ahol a templomok vagyona megbírja, azt kell igénybe venni. Ahol vagyonosabbak a hivek, külön iskolai pótadó utján kell is­koláink elállamositásának útját állani. Továbbá minden egyházmegyében kellene a meglévő iskolai alapítványokból a szegényebb közsé­geket segiteni, ahol pedig ily alapok nincse­nek, kellene az ilyenek megalkotását mielőbb tervbe venni és megvalósítani. A katholikus akció programmjába pedig föl kell vennünk a többször emiitett törvény sérelmes intézkedéseinek megváltoztatását. Ne­künk jogunk van követelni, hogy iskoláinkat az állam segélyezze, ugy azonban, hogy jo­gainktól meg ne fosszon. Hogy a hitval­lásos iskolák államellenes céloknak ne szol­gáljanak, azt az állam ellenőrizheti anélkül, hogy jogainkat elkobozza. Az állam csak azt adja a hitvallásos iskolának, amit polgáraitól kapott, ezek pedig, hála Istennek, túlnyomó többségükben a hit­Egyszer tudunk lelkesedni, csak egyszer szeretni, j csak egyszer meghalni. Ej inkább meghalnék. Mit ! ér az élet ő nélküle ? Rideg és sóvár. Hej Juci! nem kívánom reád az Olympus magas hegyén la­kozó isteneink átkát és büntetését, csak azt, hogy te is ugy csalódjál mint én. Szegény boldogult atyám, a kinek én szeme fénye voltam, ha meglátna most, bizton ő is zo­kogna velem együtt. Áldott jó öreg volt a szegény. Visztrcsil Giril volt a neve. Csehországból, Krpe­lovicből szakadt ide, mert hisz a művész hazája a nagy világ. Az ő hazája szinte nagy világ volt, s igy megfordultunk az összes hírneves városokban. Szüleim zeneművészek voltak, édes atyám verklizett, édes anyám meg hárfázott és énekelt mellette. Én már gyermekkoromban nagy vonzalmat éreztem a művészi pálya iránt. Zenei talentumom nem igen volt, azért valahányszor szüleim hang­versenyeztek vagy concertet adtak, én mindig csak tányéroztam. A zenéből többre nem vittem. Azt azonban tudtam, hogy én igen nagyra vagyok hivatva, mert éreztem magamban a tehetséget, az ihletet, a művészetek szent lángját, melyet szüleim belőlem kiölni szerettek volna. Édes atyám erőnek erejével kefekötőt akart belőlem nevelni, édes anyám meg rendkívüli tisz­taság szeretetem miatt kéményseprőt. E fölött aztán addig-addig vitatkoztak, még egyszerre azon vették észre magukat, hogy kinőttem az inaskorból. Tudtam, gyanítottam, hogy csak művész le­het belőlem, és engem is, mint valami müvész­csillagot egyszerre csak fölfedeznek. És álmaim csakugyan megvalósultak. Egyszer egy vasárnap délután a dob-utcai korzón sétáltam. Láttam, hogy egy rendkívül vallásos iskolának hivei. Joguk van ennél­fogva követelni, hogy saját pénzökért ne le­gyenek kénytelenek jogaikat cserébe adni. Ha pedig csakugyan sikerülend megal­kotni a katholikus autonómiát, ennek egyik legfontosabb feladata lesz a katholikus isko­láknak hitvallásos jellegét, is biztosítani. E tekintetben bizonyosan, úgy mint Angolor­szágban, nálunk is a hivő protestánsok is velünk lesznek. Egyetemes konventjük már is kimondotta, hogy védeni és föntartani kell a felekezeti iskolákat. — Sajtószabadság és magánbecsület. Az igazságügyminiszter által beterjesztett törvényja­vaslat ellen nagy agitációt indított meg az újság­írók budapesti egyesülete. Tagadhatatlan, hogy a javaslatban több a sajtószabadságra sérelmes in­tézkedés is foglaltatik, de ezeknek nagyobb részét már eddig is megváltoztatta az igazságügyi bi­zottság. Azt már azonban csakugyan sajnálnék, ha a miniszter a 16. §-t is elejtené. Ez a §. ugyanis arról intézkedik, hogy a magánbecsületet sértő hírlapi közlemények kapcsán emelt panaszok ne az esküdtszék, hanem a törvényszék elé tartoz­zanak. Mi csak helyeselni tudjuk a miniszternek szándékát s nagyon sajnálnók, ha ezt is vissza­vonná a miniszter. Mert eddig a magánbecsület ki volt szolgáltatva a sajtószabadsággal visszaélő hírlapi kalózoknak, anélkül, hogy a megtámadot­tak maguknak az esküdtszék előtt elégtételt sze­rezhettek volna. A törvényszék előtt hamarább és biztosabban szerez magának elégtételt a megtá­madott fél, mint a mindenféle esélyeknek kitett esküdtszékek előtt. Mi feltétlenül helyeseljük, hogy ez ügyek az esküdszékek hatásköréből kivétesse­nek s csak csudálni tudjuk a katholikus sajtót, hogy felült a liberálisok lármájának és a minisz­ter előterjesztését e pontban nem támogatja. A tisztességes sajtó ugy sem utazik a magánbecsü­letre, akik pedig botrányokkal akarják érdekessé tenni lapjaikat, azok viseljék is eljárásuk követ­kezményét. — Választók figyelmébe. A törvény értel­mében a jövő évi választók névjegyzékébe csak azok a különben jogosult honpolgárok vehetők fel, a kik a mult évre kivetett egyenes állami adó­jukat f. évi április hó 14-ikéig kiűzették. Felhív­juk tehát elvtársainkat, hogy a fent kitett határ­napig adófizetési kötelezettségüknek eleget tenni el ne mulasszák, nehogy ekként a választók jövő évi névjegyzékéből kimaradjanak. j intelligens és elegáns uri ember folyton fixiroz. I Egyszerre megszólit. »Hallja maga! én vagyok Speckbajszer Mór, a dob-utcai orfeum igazgató tulajdonosa, nekem magára nagy szükségem volna. A jövő hónapban fogjuk előadni Rozen­stengel ur hires öt felvonásos vig tragédiáját »A Papa és Mamakoszta, vagyis a hires kasszabetö­rők «-et és maga kitűnően beválnék ebbe a da­rabba statisztának. Elegáns megjelenése, arcvo­násai, hajlékonysága erre remekül képesitik. A jövőm, szerencsém meg volt állapítva, régi vágyaim teljesülnek. Nem tudtam, vájjon álmo­dom-e. Tehát mégis való volna az, hogy én mint művész a főváros egyik legelőkelőbb színpadján szerepeljek? Hála nektek Olympus magas lakói! Örömmel megráztam Speckbajszer igazgató ur kezét és kész volt az alku. És lássák én boldog voltam. Boldog lennék most is, csak avval a Jucival ne találkoztam volna. A fátum, a fátum, ugy hívják ezt, a mi min­ket művészeket üldöz. Ez üldözött engem is. Állásomhoz mért eleganciával, reggelimet rendesen az uj vásártéren költöttem el. Itt volt ugyanis a piac kellő közepén Knikebájn Eufrozina asszonyságnak mozgó kávéháza. Egy egész sátra volt, a mely alatt kényelmesen lehetett 3 kr. dij lefizetése mellett szürcsölgetni a legpompásabb frank, kneip, maláta, csokoládé és egyébnemü ká­vét. Fölséges egy élvezet. Szemünk láttára forral­ták. Kollégáim közül többen jártak oda. Ez még nem lett volna baj, a kávé ellen sem volt kifogásom, csak oly átkozottul szép leá­nya ne lett volna Knikebájn asszonyságnak. Az aranyos Jucika, ő volt az. Anyjának egye­düli kincse és öröme. — Az utolsó stáción. Tarnóczy Gusztáv, a szabadelvű hírhedt választási elnök, fokról-fokra merül alá a sülyesztőn. Fecskendő gyára megbu­kott s az ennek romjain összehevenyészett Hun­nia-részvénytársaság sem tudta Tarnóczyt a teljes tönktől megmenteni. Most meg a derék ur a vád­lottak padjára is került, oly vádlevél alapján, mely Tarnóczyra a Berele Háy-féle legaljasabb uzsorás­kodás bélyegét süti. Lázárovics Mihály nevü köny­nyelmü fiatalembernek szorult anyagi helyzetét felhasználva, kölcsönhez úgy juttatta Tarnóczy, hogy régi, már használt gazdasági gépeket 5700 frt vételárban adott el neki, miről Lázárovics a kamatok előzetes hozzászámitásával 5818 forintos váltót állított ki. A vétel megtörténte után. hogy pénzt lásson Lázárovics, el kellett adnia a vett gépeket, de azokért mindössze csak hatszáznegy­ven forintot kapott. Ebből a pénzből is azonban csupán 300 forint maradt az övé, a többi Lefko­vics és Hartmann ügynökök javára esett, akik Tarnóczy és Lázárovics között a kölcsönügyletet közvetitették. így hát az 5818 forintos váltóért summa summárum 300 forintot kapott Lázárovics Az uzsorának ez már a netovábbja. Csakhogy ezzel nem volt vége. Következtek még magasabb váltók és még csúnyább manipulációk. A törvény­szék ezért vád alá helyezte a volt nyitrai elnököt, aki ilyenformán a börtönben fogja valószínűleg közszereplését bevégezni. A liberalizmus OS ä munkás­szervezés. í I Esztergom, ápril 9. [/ t Mégis csak szánalmas figura a liberaliz­mus a törvényhozásnak s a munkásszervezésnek terén, nemcsak nálunk, de mindenütt. Keir Hardic jelentette ezt ki ismét Angliában; a liberalizmust »holt vagy haldokló null<-nak mondotta. De hi­szen ezen nincs mit csodálkozni. Nem is vezet az ellenszenv, mikor a liberalizmusnak ilyetén jel­lemzését adjuk, hanem a rideg, meztelen valóság fölismerése. Sőt többet mondok; nem veszszük nagyon rossz néven, hogy a liberalizmusnak feje sem káptalan, s hogy korának szülöttje lévén, a szabadság egyoldalúságába esett. Hogy pedig a liberalizmus sem ment attól a közös emberi sorstól, mely, mikor valaki nagyon lelkesül egy eszméért, egyoldalúságba s ha hatalom is van kezében, akkor zsarnokságba is sodorja, azt már csak nem fogják eltagadni. Azért foltozzák a liberalizmust s korszerű kaptákra húzzák; azért van régi és új liberaliz­mus ; s a fejelés abban áll, hogy mindig egy-egy darabot letörnek a liberális elvekből s álmok Én nem tagadom, hogy megtetszett nekem, és miként a jelekből láthattam én is tetszettem neki. Levett a lábamról, elrabolta szivemet, de hogy is ne, mikor oly sziréni hangon mondotta mindig: »Kedves Visztrcsil ur, parancsoljon csak kávét, magának mindig a legédesebböl adok.« És midőn bájos mosolylyal az arcán, a pá­rolgó kávét kecses kacsóival bögrémbe öntötte, a párával egyetemben feléje szálltak szivemnek só­hajai is. Szivem erősebben forrott mint az üstben a kávé. Csak lestem az alkalmat, hogy szivem érzelmeit föltárhassam. A színpadi hatásokhoz kitűnően értettem és többször voltam már azon a ponton, hogy nyilat­kozom, de midőn megláttam Jucikám epekedő szemeit, bátorságom mindig elhagyott. Sakkesz­peáréből akartam neki idézni, mint egy fehér Óteló akartam előtte megjelenni, mint egy Rómejo elzengeni szivem érzelmeit, de mire kenyértörésre került a dolog, rendesen elfelejtettem az idézetet. Jucika pedig sokszor bátorított, biztatott, sokszor mondogatta: »Visztrcsil úr, ilyen csinos fiatal embernek mint maga, illenék ám meghá­zasodni.« Ilyenkor csak elpirultam, és nem jött ki belőlem a szó, még ha harapófogóval is húz­ták volna. Állapotom tűrhetetlen volt. Álmaimban sok­szor fölriadtam, és mindig csak Jucikára gondoltam. Törik-szakad, végre megtöröm a jeget. Három hónappal ezelőtt, még a napra is emlékszem, pénteken volt, — nem hiába szerencsét­len nap — reggel 9 órakor bementem reggelizni. Juciék kávéházában véletlenül nem volt senki, csak Jucika maga. Alighogy leülök, Jucikám lelkem bájos mo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom