ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-11 / 15. szám

helyett más reális pártoktól kölcsönöznek egy kis józanságot. Megérjük még azt a napot, mikor ez a belátás, hogy a liberalizmus egy szép eszmének impraktikus túlhajtása, általánossá válik, kivéve természetesen azokat, kik a liberális elvek ópiumához már annyira hozzászoktak, hogy az önámitás s a műlelkesedés életszükségletükké lett. Az új-liberálizmus Angliában már erősen »jobbra át«-fordulatot vezényel s mi ezt a megtérést s áttérést szívből ajánljuk a mi még nagyon mámoros liberálisainknak. A »Progressiv-Review«ben az angol liberálisok hathatósan mosakodnak s az egyénnek szabad érvényesülése mellett, már azt a mi elvünket hangoztatják, hogy a társadalom egy szervezet s hogy akkor van igazi szabadság, ha nem a spekuláns, a rafíinált, a pénzes, a hatalmas, az erőszakos érvényesülhet csak, hanem ha minden tagnak, minden embernek, a szegénynek, a munkásnak, a kisiparosnak is van lehető legnagyobb szabadsága ; ha szabadságuk van, hogy agyon nem konkurrenciázzák, le nem gázolják, ki nem zsarolják, le nem kartellezik, össze nem trustozzák őket. Az az igazi szabadság, mely nemcsak a politikai nyomástól, hanem a gazdasági nyomástól is megszabadít; az az igazi szabadság, mely nemcsak politikai jogokat, hanem megélhetési szabadsagot és képességet ad ; az az igazi szabadság, melynél fogva emancipálják az elnyomott, alsóbb társadalmi rétegeket nemcsak a jogilag kiváltságos, hanem a gazdaságilag kiváltságos osztályok nyomása alól. Minderre a liberalizmus nem gondolt; a szabadság mámorában azt gondolta, hogy a szép eszme megteszi, — azt gondolta, hogy csak a szabadságot kell említeni, s e bűbájos varázsszótól megújul a föld ; de azt már nem vette észre, hogy az arany szabadság csak az egyik vége a botnak s az emberi társadalom szabadságból meg nem él. Mit kellene már most tennie a liberalizmusnak ? Föl kellene hagynia avval a régi, elkopott nótával, melyet megviselt hárfájának három-négy még le nem pattogott húrján penget, hogy a fődolog az egyéni érvényesülés s rá kellene szorítania a törvényhozást, hogy az állami hatalom írja elő a munka-föltételeket, miként azokat a nyilvános lelkiismeret követeli; javítsa meg a környezetet, a műhelyt, lakást, melyben a munkás él; segítsen a földbirtok viszonyain : demokratizálja a pénzügyet; vegye ki egyesek kezéből azokat az iparszakokat, melyek a társadalom hátrányára egyes vállalkozók gazdasági diktátorságát biztosítják. S e helyett mit tesz ? mit tesz legalább minálunk? iparkodik megszedni magát s aztán odább állni. Kullog a rendezetlen munkásügy egyptomi éjében s a jobb jövőre bizza annak a tömérdek mulasztásnak kipőtlását; mely proviziós és vicinálista uralkodásához fűződik. A fülét sem mozgatja s nem fog a munkához. Hát nem szánalmas figura ez a magyar liberalizmus ? Kívánjuk, hogy emberségesebb formára tegyen szert; mig azt nem teszi, addig minden munkás és iparos rá fog ismerni benne saját érdekeinek Mefisztójára, magyarul : gonosz szellemére. Külföld. —cs.— Az angol parlamentban a mult hó 31-én nagyjelentőségű esemény történt. Ekkor j lett elfogadva a kormány által benyújtott azon ! iskolatörvény, melyet évek hosszú során át a nép nagy része türelmetlenül óhajtott. Angolországban eddig olyan iskolatörvény j uralkodott, mely a képzelhető legigazságtalanabb volt. A szabadkőműves liberálisok alkották ezt oly alakban, mely minden igazságérzettől átha; tott ember előtt undort keltett. Ugyanis az angol állami iskolákban vallást nem tanítottak, és amely szülő nem akarta vallástalanságban nevelni gyermekét, az kénytelen volt külön iskolába járatni és igy keletkeztek a felekezeti iskolák, melyeket a nép teljesen önkénytes adakozásból tartott fenn. Tehát 20 éven át azon igazságtalan helyzetben voltak a szülők, hogy nagy adót voltak kötelesek fizetni az állami iskolák fentartására, melyet nem használtak és még azon fölül nagy áldozatok árán a külön iskolákat tartották fen. mert állami iskolákba semmi áron sem akarták neveltetni gyermekeiket. A helyzet ezen súlyát az anglikán egyház kevésbé érezte, mivel az ország népességének gazdagabb részét birja tagjai közt, kik a felekezeti iskolák fentartására könnyen adakozhattak. De annál nagyobb teher volt ez a katholikusokra, kik általában a szegényebbek, és igy valóban hősies magatartást mutattak. Az angol katholikusok ezen nagylelkű viselkedése, melylyel gyermekeik vallásos nevelését nélkülözések és érzékeny áldozatok által is biztosították, a történelemben fényes betűkkel lesz följegyezve. A jövő évtől kezdve ezen igazságtalan helyzet megszűnik és az állam kötelességei közé fog tartozni a felekezetek számára az ö hitelveik által követelt iskolákat állítani és az állami iskolák föntartását általuk nem fogja követelni. A szabadkőműveseket természetesen boszantotta ezen törvényjavaslat és minden erejüket összeszedték, hogy megbuktassák. Fellármázták a »közvéleményt« és a »legsötétebb reakciót«, »középkori butaságot* stb. ugyancsak hangoztatták. solylyal kérdi tőlem: »Hat magának Visztrcsil úr még most sincs felesége ?« Itt az alkalom — gondoltam én — fölállok, fölséges színpadi jelenetet provokálok. Szónokolni akarok, de hangom megakad, és hebegve csak annyit tudtam mondani: »Hallja — Jucika kisasszony — én nemcsak a kávét, hanem magát is szeretem.« És a hatás valami remek volt. Jucika elérzékenyült, megszorította kezemet, s remegő hangon ennyit mondott: »Kedves Venclicském, én a kávét, de meg téged is szeretlek.* Ő tegezett, tehát szeretett is. És én oly boldog voltam. Kollégáim irigykedtek reám, mert ezentúl én a kávét mindig potyára ittam. Vitrepal Nepomuk kollegám, ki orfeumi zenekarunknál veri a kis dobot, a reggelizésnél sokszor mondotta: >Te Vencel, neked ördögöd van, ilyen szerencse nem jut minden embernek.« Pedig dehogy volt ördögöm, csak érző szivem meg művészi bátorságom. Hogy pedig irigységét legyőzzem, megígértem Nepomuk barátomnak, hogy ha házasságom sikerül, úgy jövendőbeli anyósomnál kieszközlök részére minden napra egy potya reggelit. ígéretem hatott, s e perctől kezdve Nepomuk legjobb testi-lelki barátom lett. Jucikámat pedig szándékozván a művészetek titkaiba beavatni, mert ő szegényke a kávéfőzés művészetén kivül egyéb művészetekhez nem értett, mindennap elvittem orfeumunkba. Speckbajszer igazgató úr tudván, mily fontos és életbevágó lépés előtt állok, Jucikám rendelkezésére bocsátott egy karzati ingyenes belépti-jegyet. Lassankint közelgett az idő, melyben kimondjuk a magyar állami anyakönyvezetői-hivatalban azt a boldogságteljes szót »igen.* Igen, tied örökre. Mielőtt azonban ezen várva várt pillanat bekövetkezett volna, Nepomuk barátomnak nagyszerű, de végzetes gondolata támadt. »Hallod Vencli, igy szólt hozzám, mikor egyszer a reggelitől hazafelé ballagtunk: holnap lesz Jucikádnak nevenapja, szerezzünk neki egy kis meglepetést. Adjunk neki ma este szerenádot. Én nekem jó hangom van, én fogom énekelni a primet, te a szekundot, aztán ha Zaplatyil Jaroszláv barátomnak néhány potya reggelit ígérsz, ő is szívesen közreműködik. Nagyszerű egy gondolat, lesz Jucikámnak öröme. Szerenád a nefelejts-utcában. Ott laktak ők és én most is emlegetem a nefelejts-utcát, nem tudom felejteni. Éjjel volt, éjfél után két órakor, odaálltunk a 13-as számú ház elé hárman, Vitrepal, Zaplatyil meg én. És énekelni kezdtünk, mivel pedig Jucikáék a negyedik emeleten laktak jó erős hangon, legalább meghallja. Éppen ezt énekeltük : (Erősen énekli) Aludj Juci, Jucikám, Aludj kedves kis babám, Soha föl ne ébredj ám. Javában énekelünk, egyszerre érezzük, mintha esni kezdene, és éppen midőn a fortisszimót csináljuk, Vitrepal Nepomuk barátom közbe szól: »De uborka szaga van ma az esőnek.* Ebben a pillanatban egy zuhatag éri a fejünket, vizesek lettünk, mint az ürge. Föltekintünk a negyedik emeletre és ott nevet Juci az ablakból. Sőt az ország megsemmisülését is jósolták, ha a vallásos nevelés uralomra jutna. De Balfour vezetése alatt a kormány nem ijedt meg a hírlapok üres lármájától, hanem férfias szilárdsággal követelte a törvényjavaslat elfogadását. A kormány ezen bátor magatartása aztán az ellenzőkre, sőt egyes liberálisokra is oly hatalmas benyomást tett, hogy meglepő többséggel fogadták el a javaslatot. A conservativok, írek és unionisák mind mellette csoportosultak, melynek eredménye lett azon meggyőződés, hogy Angolországban a vallásos nevelés biztosítva van. Főleg örvendetes ezen fordulat a katholikusokra, kik a hosszú elnyomatás után egy jobb jövőt remélhetnek. Azon ellenszenv, melylyel irántuk az angol kormány viseltetett, szűnő félben van ; sőt határozottan az ő előnyükre alakulnak a viszonyok. Tekintve azon hátrányos helyzetet, melyben a vagyonilag szegény katholikusok vannak, ily nagy politikai vivmányra alig mert volna bárki is gondolni. De mindinkább terjedvén annak belátása, hogy egy művelt nemzetre a legnagyobb szégyen az, ha a hatalmasok a gyengéket elnyomhatják : az elfogulatlan államférfiak fölhagytak a protestáns szűkkeblüséggel és indokolatlan gyűlölködéssel és a tiszteletreméltó angol katholicizmussal rokonszenvezni kezdenek. Ehhez járul még azon körülmény, hogy az anglikán vallás ereje majdnem teljesen megszűnt. A szivek elfordultak tőle és csak szokásból vagy politikai okokból támogatják. Főleg az intelligencia körében nagyon terjed a katholicizmus iránti érdeklődés, az egyetemeken igen tekintélyes tanárok hirdetik a Rómához való közeledés szükségét, sőt az anglikán püspökök ré széről sem történik semmi, ami az egyesülést akadályozná. XIII. Leo felszólítását oly előzékenységgel fogadták az egész országban, mely egyértelmű annak helyeslésével. Egyszóval a tények azt bizonyítják, hogy Angliában, a »parlamentarizmus hazájában*, a liberalizmus szintén elvesztette döntő befolyását. A főmegyei papi-nyugdij. Az Esztergom-főegyházmegye nyugdíj-tervezete élénk és alapos vitatás tárgya a főmegyei papság körében. Az esperesi kerületek érdemileg foglalkoznak vele, többen rendelkezésünkre bocsátották tanácskozásaiknak a nyugdíj-ügyre vonatkozó részletét. Lapunk, programmjához híven, kezdettől fogva figyelemmel kisérte a nyugdíjügyben megindult mozgalmat s ehhez képest kedves kötelességet teljesítünk, midőn az esztergomi kerületnek a nyugdíj-ügyre vonatkozó, alaposan hozzászóló jegyzőkönyvi kivonatát következőkben adjuk : Nepomuk és Jaroszlav iszonyú skandalumot rögtönöztek, Kiabáltak fölfelé torkukszakadtából: »Juci! a maga kávéja uborka szagú, Juci! inkább árusítson uborkát, mint kávét, maga nem kávéskisasszony, hanem kofa és igy tovább.« Én ott álltam, mintha leforráztak volna, és művészi becsületemre állítom, hogy árva hangot sem kiáltottam .lucika felé, hiszen én szerettem, kimondhatatlanul szerettem őt. Ki csinálta ezt az utcai botrányt ? — kérdi egyszerre dörgedelmes hangon valaki. Hátranézek, hát ott áll a rendnek szigorú őre, a 333-as rendőr. Nepomuk barátom föltalálja magát s így szól: »Ez itten, kérem, tekintetes rendőr ür, mi hiába csitítjuk, nem fogad szót* és reám mutat. Hiába tiltakoztam, de utóbb beláttam, hogy mily bakot lőttem. Én ugyanis magáztam a rendőrt, Nepomuk tekintetesezte, Jaroszlav meg nagyságozta, így tehát engem kisért be a kapitánysághoz. Hiába esküdöztem a kapitányságnál, hogy ártatlan vagyok, hiába könyörögtem, hogy ereszszen szabadon, mert ma van Jucikámnak nevenapja, ridegen csak azt felelte: »Majd hűvösön ünnnepelhet két napig, legalább máskor nem fogja zavarni az éjszakai csendet.« Mit volt mit tennem, beletörődtem sorsomba, és két nap és két éjjel elmélkedtem az éjszakai szerenádok hasznos és káros volta fölött. Midőn szabadon eresztettek, hazarohantam, hogy átöltözzem, mert fel kell keresnem Jucikámat és őt fölvilágosítanom. Hiszen én érette és kedves anyjáért elszenvedek nemcsak egy korsó, hanem egy egész dézsa vizet. Fülembe zúgott a hang, csak szaladj minél hamarabb a nefelejtsutcába.