ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-11 / 15. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. április 11. 15. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bólyegdij minden hirdetés, után 30 krajcár. Népiskoláink veszélyben. Esztergom, ápril 10. O Angolországban csak a napokban fogadott el a parlament egy törvényt, mely az angol katholikusok és hivő anglikánusoknak a hitvallásos iskoláért vivott harcát fényes eredménynyel koszorúzza. Ott ugyanis eddig csak a helyi iskolai hatóságok (boards) és az azok által föntartott iskolák (board schools) birtak nyilvánossági joggal s csakis ezek az iskolák részesültek segélyben a közadókból. E mellett valóságos melegágyai voltak a vallástalanságnak, mert a száraz biblia-olvasáson kivül, más hittani oktatásban nem részesítették a növendékeket. A katholikusok és hivő protestánsok, hogy gyermekeiknek vallási nevelését biztositsák, hitvallásos iskolákat tartottak fönn saját erejökböl, amellett pedig kénytelenek voltak még a közös iskolák föntartásához is járulni. Világos ezekből, hogy az angol népoktatási viszonyok és a miénk között nagy hasonlatosság létezik. A hitvallásos iskolák föntartása azonban, súlyos terhet rótt különösen a vagyonikig sokkal kedvezőtlenebb viszonyok között élő katholikusokra, amiket ezek tovább nem voltak képesek viselni, de iskoláikról sem akartak lemondani. Igy indult meg Angliában az a nagy iskolai harc, amely a parlament által legutóbb elfogadott törvénynyel részben befejezést nyert. E törvény kimondja, hogy a hitvallásos iskolák is állami. segélyben részesitendök, anélkül, hogy felekezeti jellegüket, önállóságukat elvesztenék. A katholikus püspöki kar, a hitvallásos iskoláért megindított harcban hü szövetségesekre talált a hivő protestánsokban, kik szintén súlyt fektetnek ifjúságuknak valláserkölcsi nevelésére. És mi volt e harcnak kiinduló pontja? A katholikusok abból az elvből indultak ki, hogy az állam jövedelmeit az ö adójuk is szolgáltatja. Az állam ennélfogva nemcsak, hogy nincs jogosítva e pénzt az ö vallásuk megrontására fordítani, de ellenkezőleg nekik van joguk követelni, hogy a pénz vallási érdekeik ápolására is fordíttassák. Az angol liberálisok belátták e követelés jogosultságát, s elfogadták az általunk emiitett törvényt. E bevezetés után térjünk át a mi helyzetünkre. Nálunk is nagyszámú iskolát tartatanak fönn a katholikusok, valamint a felekezetek is. . . A magyar törvényhozás, éppen az úgynevezett liberális alkotások korszakában 1893. évben hozta meg a XXVI. t.-cikket s szintén nyújt segélyt a hitfelekezetek által föntartott elemi iskoláknak olykép, hogy a tanítók és tanitónök fizetését a törvényes minimumra kiegésziti és az ötödéves korpótlékát is kiutalja. De valahányszor nálunk az állam valami előnyt nyújt a polgárok adójából, avval egyszersmind lefoglalja a polgárok jogainak egy részét is, amelyeket ők addig gyakoroltak. Mindenesetre furcsa okoskodás, hogy az állam mint az összes polgároknak mandatáriusa s igy az ö jogaikat gyakorló közege, elvesz tőlük valamely jogot akkor, amikor az általuk befizetett adóból bizonyos részt rendelkezésökre bocsát. Ez természetesen a legnagyobb jogtalanság és igazságtalanság, amilyenre csakis az uralkodó liberalizmus képes. A hitvallásos iskola híveinek egyik legelső gondja tehát kell, hogy legyen, az igazságtalan törvénynek a megváltoztatása. De mi a teendő addig, mig ez nem sikerül? E törvény, az államnak minden oly esetben, amikor ez a felekezeti iskolának 60 forintnál nagyobb évi segélyt ad, oly jogokat biztosit, amelyek a felekezeti iskolának önállóságát, függetlenségét, szabadságát veszélyeztetik. Mert liiába mondanak akármit, az oly iskola, melynek tanitóját az állam is alkalmazza, annak eltávolitásánál döntő szerepet visz, többé nem tisztán felekezeti iskola, hanem vegyes, állami és felekezeti is, amelyben csakhamar túlsúlyra fog vergődni az állami elein, mert az államnak centralisztikus irányban való fejlesztésével, az ö közegei mindenütt fognak erősbödni. A gyakorlati kérdés tehát, mely körül most az egész ügy forog, az, szabad-e a katholikusoknak az állami segélyt igénybe venni, és szabad-e nekik az új segélynek igénybevételét ajánlani? Ha a segély a 60 forintot meg nem haladja, akkor eltürhetönek tartjuk, ha azt a szegényebb hitközségek igénybe veszik, mert AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A keresztfánál. Kereszted me (/szentelt tövénél Éti Jézusom leroskadok Fejem lehajtom s megalázva Bevallom, hogy bűnös vagyok. Egö szememnek sűrű könnye, S reszkető forró ajak, Kezem imára kulcsolódva Azt mondja mind: elhagytalak . . Kerültem a hited világát, S kerestem azt, a mi sötét, Bűnöknek hordtam rút igáját S beléjük eltemetkezék. Törvényedet, szived parancsit, Szerelmed minden zálogát, — Hiába kértél engem annyit — Lábbal tiportam én gálád . . . Hiába mondtad, nem szerettem Az ellenemben vétkezőt, Rideg közönynyel a szivemben Kigúnyolám a szenvedőt. Irigye voltam, hogyha láttam Nyugodt örömben annyi mást S kaján örömre gyúlva vártam Mástól a bús panaszkodástDőzsöltem én és kéjelegtem Mig annyi sok imádkozott. Rút hitszegőknek társa lettem, Bűnük hatalma megfogott. S kicsiny fiú a mit tanultam Az anyaszivnek melegén: Első imámat elvakultan Még azt is — azt is feledém . S most lábaidnál állok itten En megfeszített Jézusom. S úgy érzem, égő sebeimben Lassan lohad a fájdalom. Rám árad a szived kegyelme S az ajkam hő imába fog : En Jézusom, szivem szerelme Örökre a tied vagyok! Szemlér Ferenc. A művész fájdalma. — Monolog. — Előadja Visztrcsil Vencel, hosszú parókával, arca erősen bepuderozva, hosszú frakkban, fájdalmas arckifejezéssel, egy asztal mellett ülve. A művészet szent, magasztos és fönséges. Mennyivel szentebb, magasztosabb és fönségesebb a művész fájdalma. Hallottam, hogy a fájdalomról már egész könyveket irtak. Oh mennyit tudnék én beszélni az én fájdalmamról, kimondhatatlan fájdalmamról. (Feláll.) . Egész tisztelettel kérem önöket, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, csalódtak-e önök valaha? Szenvedett-e valaha forró szerelmüknek, az első szende és őszinte szerelmüknek sajkája hajótörést? És ha igen, ugy önök bizonyára méltányolni tudják fájdalmam nagyságát és mélységét Szegény jó anyám! minek is szültél e világra? Tudom, hogy akkor, midőn oly örvendve szoritottál kebledre és édes anyai hangon igy szólítva: »kedves Venczlicskom« simogattál, nem gondoltál arra, hogy fiad valamikor ily bús napokat fog még élni. Szegény szivem majd megszakad. És ez a fehérség (kivesz egy kis tükröt a zsebéből) ez a sápadtság, melyet sem a fodrászok kezeügyessége, sem pedig Hrbacsek gondos házmesterünk bájos leányának púder felszerelési készlete nem varázsolt arcomra, mutatják, mily sokat szenvedek. Az arcomon látszik, mily sokat szenved a szivem. Művész társaim, midőn mellettem elhaladnak, némán tekintenek reám, de a tekintetükből olvasom, mintha mondanák: ^szegény Venclicsek, de sokat szenvedhetsz.« Orfeumunk kasziros frajlája pedig, a ki e téren bő tapasztalatokkal rendelkezik, mert hosszas és 30 évi buzgó kávéházi pénztárosi szolgálata után évi 30 frtnyi nyugdijat élvez, jelenleg pedig e szolgálatot a mi Orfeumunknál, a dob-utcai Speckbajszer-féle mulatóban folytatja, ezelőtt mindig egy viruló hajadon szentimentális mosolyával üdvözölt, most pedig ha reám tekint, szemeiben könyek ragyognak, a részvét könnyei, és sóhajtozva azt mondja: »Szegény Visztrcsil ur, maga nagyon beteg lehet.« Bizony az vagyok. Szivem megtörve, megsemmisítve. Felejtenék, de nem tudok felejteni! Nehéz dolog ez egy Visztrcsil Vencelnek, egy művésznek, egy zseninek. Hiszen ha én oly közönséges ember volnék, mint mások, akkor talán én is könnyen vigasztalódnék és énekelném vigan: »gombház ha leszakad, lesz más«, de nekünk művészeknek különös természetünk van. (Lelkesen.)