ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-02-16 / 7. szám

volna, a szülői jog, s a polgári szabadság nevében visszautasítjuk. Az államnak törvényeink elég nagy terjedelmű felügyeleti jogot biztosítanak minden iskolára; tessék tehát ezt a jogot gyakorolni, tessék bele nyúlni a nemzetiségi darázsfészkekbe, ha pedig a felügyeleti jog nem elég, tessék a szükség mértéke szerint ezekkel szemben a háztól szélesebb körű felhatalmazást kérni, s azután pusztítsák el a darazsakat, de ne azokkal együtt a haza oltárára mézet gyűjtő méneket is. Az inaszakadt Pnlszky. (p.) Pulszky Károly idegei beadták a kulcsot... a hivatalból. ('.sipdesték, szurkálták, nógatták a Karcsit; meg se mozdult, volt esze ; csak akkor akart majd fölcihekedni, ha elillanhat Amerikába. Dictum-factum Pulszky Károly megbolondult hivatalból. Ez, uraim! a legújabb inaszakadtság: »paralysis überaus«, liberális megbolondulás, mikor nem az érző idegek, hanem a »nervus rerum gerendarum«, a liberális hazafiság idege csütörtököt mondanak. Eddig azt gondoltuk, hogy a liberális urak, csak kötelekkel, láncokkal, békókkal tudnak bánni Tarnóczy recipék szerint; de már azt látjuk, hogy idegekben s a psichiatriában is otthon vannak s pácienseik vagy a dutyiba vagy a bolondházba kerülnek. A karrier tehát fönséges! Nagyságos és tekintetes provinciális urak, követ-aspiransok, liberális reformátorok, s ami más van még e bransból, tessék választani. Tarnóczi, Szulyoszvki, Hartal, Miklós (lyula, Pulszky Károly. Svastics, — s halljuk, hogy még lesz több, — mint a liberális nemzet-állam sziporkázó üstökösei! A botrányok krónikája ez utóbbiaknál pedig fájdalmasabban jajdul föl, mert hát nemcsak basáskodtak, de loptak is. Mindnyájan a liberális nemzet-állam mákvirágjai, mindnyájan a Tiszaklikk hűséges lakájai és csatlósai, a reakciónak «enfans terrible«-jei: mindnyájuknak pénz kell s a legtöbb szerzett is magának, ki vicinálisokon, ki bérleteken; Miklós úr technikai műveleteken, s Pulszky úr a Múzsák szolgálatában . . . a mi zsebünkből. De hát ki ez a Pulszky Károly? Az apja fia. Pulszky ék a magyar emigrationak szerb tövisei és kulancsai. Pulszky apót a olasz szabadkömivesség berekomendálta a magyar politikai renaissance intéző köreibe s mióta az apró testű s hosszú orrú emberke megfürdött Garibaldiék kegyelmi sugaraiban, úr lett, »gemachter Herr !« Azóta biztosítva volt életfutása, a liberális nemzet-állam, mely a szabadkömivesség s a szekták járszallagára lett kötve, szolgai lelkülettel hordozta s fizette ezeket a mondvacsinált nagy férfiakat, mert ezek oly szeretetteljesen belecsimpaszkodtak, hogy a nemzetnek azóta sem sikerült lerázni őket akár atillájának, akár frakkjának lebbentyűjéről. Mily afiérja volt már Pulszky apónak a múzeum elinalt kincseinek ügyében ! »Csitt, — mondták a nemzet-állam korifeusai — már csak nem kompromittáljuk magunkat néhány rongy 10,000 forintért. Hagyjátok, hisz vérünk ; no meg a száműzött »szent öreg« egyik kerubja.« Pulszky apó így megmenekült a >vérünk«, a liberális telivér czimén. Erről jön eszembe, hogy mikor 1848-ban a római hazafiak a pápát elkergették s az osztrák címereket a követség kapujáról leemelték s szamár hátán a város utcáin meghurcolták, a Tiberis folyó Pont-Xisto hídjához érve, a címereket a folyóba dobták. »Dobjuk bele a szamarat is*, ajánlgatták a tüzesebbek ; de a többi azt mondta rá : »a szamarat ne bántsátok ! Olasz vér.« Hát a liberális hazafiak minden alkalommal azt mondogatják: ne bántsuk, vérünk! A klikk kék vére folydogál benne. Most meg a Pulszky apó elvénhedt fia »

paralysis«-be esett, bomlik az idegzete s ép jókor ; mert be kellene számolni potom százezrekről s nincs pénz ! S hová lett? ellumpolta. Görög múzsák helyett francia és olasz dívákat kultivált, s mikor benn volt a pácban" nyakig, összeültek a protektorai s rádiktálták: Karcsi bolondulj meg. Semmi könnyebb. A tudós orvosdoktorok ráfogják : »

paralysis progressiva« ; már pedig a progressiv az haladi; a haladi az liberális; más szóval tehát: liberális inaszakadtság. S mit csinál a magas kormány a »felsőbb közéleti morál kultuszainak« e gyönyörűséges megnyilatkozásaival. A kormány a zsidó-szabadkőmives liberalizmussal szemben ép oly helyzetben van, mint a milyenben leledzik a hivatalszolga egy nagy tekintetű princival szemben: parancsolnak neki. A kormány végig kóstolgatja a protekcionális liberális szisztéma összes vackorjait, vásik tőle a foga, félrehúzza száját, haja az égnek áll: de hivatalosan azt mondja: semmi baj. Látja, hogy a protekciós apák, fiúk, unokák, déd- és ük-porontyok hogyan gazdálkodnak. Wekerléék szende intést is juttatnak Karcsinak, hogy hát >ne éljen vissza a helyzettel«. . . . s a beati possidentes tovább lopnak. De hát utóvégre mindennek akad vége ! Az események logikája végre is kiugrasztja a nyulat a bokorból, ha még oly tapsifüles; mert az erkölcsi egymásutánt, a bűnt s a bűnhődést ép oly kevéssé lehet egymástól távoltartani, mint a pusztában elhullott tevétől a fölötte kóválygó keselyűt. A liberalizmus rothadt gerendái nem birják hordozni a társadalmat, s ha a nemzetben nincs annyi erkölcsi erő, hogy a rothadt penészfészkeket kidobja, elsülyed a lemondás s az erkölcsi krach sírjában. Nem palástolni, hanem kitárni: nem leplezni, hanem leleplezni s pellengére kell állítani a liberalizmus inaszakadt csatlósait. Legyen a milléniumi ünnepség a megemberelésnek ünnepe ; legyen az életnek a halál ellen való reakciója ; a mocskos fickóknak pedig ország-világ szemeláttára való elnáspángolása. Különben majd Magyarországról is elmondják, amit a német parlamentben múltkor mondtak a franciákról : »Spitzbubenherrschaft!« Politikai szemle. — Válság. Az a csúfondáros leleplezés, mely a kormányt a Pulszky ügyben érte, — mint Budapestről értesülünk — azon alternatíva elé juttatta a Bánffy kormányt, hogy vagy lemond, vagy feloszlatja a házat. E nézetet még kormánypárti körökben is osztják, mert a kormány további léte csak becstelen vegetálás lenne. Ujabb, a kormány helyzetét nehezebbé tevő panamalis leleplezések is várhatók. — Néppárti nagygyűlés Nagy-Kanizsán. Ápr. 19-én, a húsvét utáni második vasárnap néppárti gyűlés lesz Nagy-Kanizsán, a melyre most indultak meg az előkészületek. A nagygyűlés impozánsnak Ígérkezik, a mennyiben Zala-. Vases Sopronmegyékből, valamint a Muraközből legalább is 10.000 választópolgárt várnak NagyKanizsára. A nagygyűlés szónokai a legkitűnőbb szónokok lesznek és a népnek már most észlelHanem egyszerre kimondhatatlan keserűséget érzett átömleni egész valóján. Mintha valaki a fülé be súgta volna: Tudod miért unod, tudod miért utálod az. életedet? Mert nem tettél ott soha semmit, a mire örömmel, megnyugvással gondolhatnál vissza! Gondolkozzál csak. nincs e gaza m ? És gondolkozni kezdett. Hirtelen, váratlanul, sőt s/inte akarata ellenére egész múltja egyszerre a legélénkebb színekben tünt eléje. Az a sötétség a mibe tiz közönyös, sivár esztendő temette a lelkét, mintha egyszerre oszladozni kezdett volna. Világosság derengett előtte, de világosság, a melytől megrémült. Hogyan ? Hát az ő életében csakugyan egy pont sincsen, a, min nyugalommal pihenhetne most meg ? Pusztának találta a lelkét, sivárnak, kitaposottnak, s olyannak tünt az föl előtte, mint egy unalmas, poros országút, a minek egyhangúságát egyetlen egy fa sem vidámítja föl. Látta, kénytelen volt átlátni, hogy egész életében nem küzdött semmi nagyért és nemesért. Még halálának okát is csak komikus színben látta maga előtt. Mert tulajdonképen miért is hal ő most .meg ? Egy asszonyért, a kit nem is szeretett. Mert sohasem szerette, csak a vér, ez a lázasan pezsgő, nyomorult életnedv űzte, hajtotta őt felé. A férj hidegvérű ember volt. Mikor megtudott mindent, csak azt mondta, hogy kerülni kell a botrányt és szabad választást engedett a fehér és fekete golyó között. Sárváry a feketét húzta; őt évet kapott, ez az egész történet. És az ötödik év utolsó napja ma telik le. Három negyed órája van még hátra s azután következik a mélységes, örök nyugalom. Nyugalom ? Béla valami borzongás félét érzett átvonaglani egész valóján s szive elkezdett hevesebben dobogni. Bégóta nem hitt már, de sokat kételkedett. Sohasem tartotta a vallást nevetségesnek, de azért ö maga nem tartotta meg. Egyszerűen nem is gondolt rá. Csak akkor fogta el valami dermesztő, homályos érzés, ha véletlenül temetéssel akadt össze. Ilyenkor mindig megremegtette az a borzasztó »talan«, s töprengő, csüggeteg volt az egész napon át. Most is erre a talán-ra gondolt s izgatottabban kezdett fel s alá járni. Maga előtt látta temetését, azt a rideg néma halotti menetet. A koporsóját alig fogja egy-két ember kikisérni, talán koszorú sem lesz rajta. Szinte hallotta a göröngyök rémes dübörgését, a mint koporsójára hullanak, látta, mint emelkedik domb a sirja fölött, mint hagyja azt ott egyenként, közönyösen az egynéhány kikísérő, s aztán ...?... Béla vállat vont. Erőszakkal nem akart erről gondolkozni. Oda ment az Íróasztalához s rendezni kezdte az iratait. Volt egynéhány levele »attól az asszonytól«, ezeket akarta megsemmisíteni. Ne érje túl — gondolta — más gyalázata az ő halálát. A levelek szépen rendbe szedett, selyemmel körülkötött csomagban voltak s az erős parfüm illat csak úgy áradt ki belőlük. A rózsaszínű papír, a címeken a hosszú, reszkető vonások mind annak a szép, észbontóan szép asszonynak emlékét keltették föl. De Béla nem erre gondolt. Közönyösen repesztette ezerfelé az apró levélkéket s egykedvűen szórta ki darabjait az ablakon, miket szerteszét vitt a lágy, balzsamos tavaszi szellő. Épen be akarta csukni a újra a fiókot, mikor annak egyik sarkában egy más levélcsomagot pillantott meg. Ez is keresztül volt kötve, de ócska színehagyott szallaggal s gömbölyű, nehézkes írással volt mindenikre a cime rávetve. A papiros is, az írás is sárga volt a régiségtől s rajta minden régi, nagyon régi időkről regélt neki. Kezébe vette a csomagot és hosszasan' elnézte. Egyszerre eléje tünt életének legszebb kora : aranyos, boldog ifjúsága, a mi fölött szerető jó angyalként az ő édes anyja őrködött. Ez az ő irása, ezekben van kifejezve az ő véghetetlen nagy szeretete. Kibontotta az első levelet s elkezdte olvasni: »Kedves fiam ! Nem is képzeled mennyire örülök annak, hogy jól érzed magadat. Hiszen a te boldogságod az én boldogságom is. Zárt, rideg hely a szeminárium az igaz, de lásd ott vagy legközelebb az Istenhez. És nézd : négy év csak az egész ! Azután mindaz megtörténik, a mit mi úgy vártunk s a miről mi annyit beszéltünk azokon a szép estéken, a mikor te engem átkarolva ott ültél mellettem. Emlékszel-e ? . . . Igaz, igaz ! Mikor ő még kispap volt! Hogy elfelejtette ezt az évet, milyen keveset gondolt mostanában rá! Az az év, a mit ott a szemináriumban töltött, ragyogó, aranyos színekben tünt most eléje. Pedig akkor milyen elégedetlen volt. Mindig a világra, mulatságokra gondolt s kiállhatatlannak találta azt a hangulatos csendet