ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-02-16 / 7. szám

hető hangulata után ítélve, a nagygyűlés hatalmas demonstráció lesz ;t liberalizmus ellen. — Egyházpolitikai pacilicatio. A liberális egyházpolitika keményen megbőszül ja magát a szabadelvű párton és kormányon. Az áldozatok jajkiáltásai bejárják az egész országot, az „Alkotmány" naponként regisztrálja az „aj rend" követményeit, a nép, kiről azt hazudtak, hogy lelkesedik Wekerle és Szilágyi föztéért, kacagva látja, hogy a szabadelvű Magyarország csak színpadi dekoráció. Az egyházpolitika termi gyümölcseit nemcsak a parlamenti téren, hol a baksisokkal szereztek hozzá többséget, hanem a mindennapi életben is, a hol a törvények sem megnyugvást, sem kellő megoldást nem találtak. Bart községben pl. az anyakönyvvezető, a rendes hirdetéseken már túlesett két pár jegyest citálta a község polgári szentélyébe, — melynek egyetlen s legfőbb ékessége Kossuth Lajos s családja jól elpiszkolt arcképe s néhány felakasztott puska, — hogy őket polgárikig összeboronálja s á boldogok könyvébe bejegyezze. Az első párnál, kik bár tisztességes, de nem nászöltözetben jelentek meg, s mert a menyasszony atyja semmiképpen sem akart az anyakönyvvezető ur képéhez állani, a farmatring közönséges vadászöltönyt díszített; — a második párnál azonban, minthogy sikerült a menyasszony szülőit rávenni, hogy leányukat teljes díszben s fején koszorúval küldjék az irodába, az anyakönyvvezető ur felöltötte libériáját. Ha e megkülönböztetés okát keressük, ez részint abban rejlik, hogy a külső mez által is lenézett s megvetett jegyesek közül a menyasszony édes atyját községi pénztárnok korában az anyakönyvvezető ur sehogysem tudta a saját céljainak megnyerni,.. . másrészt pedig abban, hogy mikor beinvitáltatta magát a lenézett család nászlakomájára, a menyaszszony atyjától azt a választ nyerte: »hogy az ő házánál jegyzőnek semmi helye nincsen.« — Börzsönyben is van már tiszta polgári lakodalom! A pár is egészen arra való, hogy a felsőbb közéleti morált kiteheti az ablaka közé. Egy megesett kath. leány s egy kálvinista szolga-legény — ugy halljuk, hogy hivatalos inspirációra, — kinyilatkoztatták, hogy nekik elég a polgári házasság, s nem nyúzatják magukat a papoktól. Rajta, jó népem ! majd megnyúz téged Miklós Gyula és Pulszky Károly, meg a liberális lelkiismeretű hazafiak raja! No meg az a hivatalos inspiráció is méltó médiumot választott a hypnotizálásra ! Denique, akinek mi való, mégis csak egymásra akadnak. Szaporítsák csak a hivatalos közegek ily házasságokkal az uj ezredévbe evező nemzet-államot. Messze érnek vele. — A millenium egyik fénypontja. A honalapitásból nem lehet kifelejteni a kereszténységet. Ez igazán nevetséges és Ízetlen baklövés volna, s inkább hencegő lakájokra mint egy ezer évet átélt s számtalan jótétemény fölött eszmélő nemzetre vallana. Kell is e részben minél többet tenni és pedig nemcsak tüntetések, hanem maradandó emlékek alakjában. Most csak arról értesülünk, hogy 0 Eminenciája, a primás értekezik a kormánynyal a sz. István ünnep országos és páratlan diszszel való megülése iránt. Lejönne az ünnepre Budára a király, valamennyi püspök, infulátus. ily fölvonulást aligha látott még jó Buda vára. Ez eszme fölkarolását a legnagyobb örömmel üdvözöljük s velünk az egész ország; de kivált örülhet neki a kereszténység, mely szinte kimaradó a hivatalos ünneplésből Van azután még egy momentum, mely már foglalkoztatja az intéző köröket s a millenium katholikus megütésének nemcsak fénypontja, hanem örök emléke volna s magára a kath. hitéletre villámszerűleg hatna, s ez: a kassai vértanuk beatiíicatiója s boldog Margit kanonizációja. A magyar papságnak, a kath. magyar kereszténységnek, az ország első káptalanának, de sőt a királyi háznak lehetne-e szebb, mély értelműbb ünnepe mint ez ? S ha Árpád honalapitónak emlékét üljük, lehetne-e öt is jobban megtisztelnünk, mintha az Árpádház egyik tündöklő liliomai Margitot, a nemes vérnek egyik legnemesebb sarját az oltárok tiszteletével köritjük ? A millenium ez által, a vallás révén válnék csak igazán népszerű ünneppé. — Uj indemnity. A félhivatalos Bud. Tud. szerint a szabadelvű párt körében az uj. április, május és június havakra szóló indemnity-törvényjavaslat benyújtását a jövő hét elejére biztosan vái'ják. íme félhivatalos bevallása annak, hogy a kormány képtelen beváltani újévkor adott szavát, hogy t. i. a millenáris ünnepségek kezdetéig elfogadtatja az országgyűléssel a költségvetést. A Bánf'íykormány, vagy talán jobban mondva utódja, tehát rendes költségvetés nélkül lép bele a millenáris ünnepségekbe. Persze, ki tehet arról, hogy az ellenzék már hetek óta napról-napra előráncigálja a szabadelvű kormány botrányait? Bánffy báró oly szépen kérte az ellenzéket, hogy ezen botrányok ostorozásával ne akaszsza meg a parlamenti tárgyalások rendes menetét. De hát ki tehet arról, hogy az a csökönyös ellenzék többre tartja Magyarország becsületét, mint a szabadelvű párt botrányait? — Politikai akció. A Szepességben alakult néppárt végrehajtó bizottsága azon elvi jelentőségű határozatot hozta, hogy a szepesség ama kerületeiben, hol előreláthatólag a néppárti mandátum meg nem hóditható, a felléptetendő ellenzéknek jelöltjét fogják támogatni és viszont. -= Anyakönyvi zaklatás. Tisztelt laptársunk a »Nyitramegyei Szemle< legutóbbi számában a következő esetet közli: »A Mocsonok községhez tartozó Biróczy-féle majorban — mint lapunknak jelentik — január 30-án hajnalban meghalt egy 13 éves leány. A szülők még aznap délelőtt bejöttek Mocsonokra, hogy a köteles bejelentéseket s a temetés iránti intézkedéseket megtegyék; azonban anyakönyvvezetőnk Vágsellyén időzvén, nem végezhettek semmit. Másnap, 31-én délután szerették volna a ott a zárt falak között. Nem is maradt benn egy évnél tovább. Mikor az anyja meghalt, fölmentve érezte magát attól a kötelességtől, a mit jóformán eddig is csak az ő kedvéért tett s kilépett. És kilépve mulatott egyre gond nélkül, örömökben úszva ! Pedig hejh ! ki tudja ? . . . talán Fölbontotta a második levelet s azt kezdte olvasni. Abban is ugyanaz, a mi az előbbiben. Az anya inti, tanítja, óvja fiát s egész lelkét át igyekszik önteni abba. Hejh ! miért is nem sikerült neki! Lázas gyorsasággal tépte föl a harmadik levelet s utána a többit is egymásután. Szemei mohón nyelik a betűket, ajkai reszketve utána rebegik s homlokát beárnyalja egyik kezével, nehogy meglássa véletlenül az előtte álló órán, hogy mily kevés perc van még hátra az ő nyomorult életéből. Pedig nincsen azokon a foszlányos lapokon semmi uj, semmi változatosság. Az anyai szeretet folytonos ismétlései s minden varázserőjük csakis abban áll, hogy a szeretet közvetlenségével a sziv hidegét olvasztják meg. Mikor Béla az utolsó levelet is átfutotta, leborult az asztalra és sirt, sirt keservesen. Anyját siratja-e vagy önmagát ? maga sem tudja. Csak azt érzi, hogy nyomorult, s hirtelen eszébe jut, hogy soha olyan boldog nem volt, mint mikor ott ült még az édes anyja mellett s azt imádkozni tanította. Nem érti ugyan, hogy miért jutott ép ez a jelenet az eszébe, de érzi azt, hogy jól esik az emlékeknél megpihenni. Szinte hallja, mint tanítottak az áldott anyai ajkak a legszebb imádságra : a »Miatyánk«-ra. Behunyja szemét s az emlékek benyomása oly erős, hogy egész önkénytelenül is elkezdi tördelni ezeket a vigaszos szavakat annyi év után, először ! És mennél tovább megy, annál könnyebbnek érzi a lelkét. Csak akkor fogja el ismeretlen rettegés, mikor oda ér: »és bocsásd meg a mi vétkeinket« . . . hát neki megbocsáthatj a az Isten . . . érdemes ő erre ? . . . Hirtelen fölrezzent. A fali óra rémes, egyhangú kongassál verte el az ötöt. Tétovázva nézett körül, mintha nem is tudná, kogy mit kell most tennie ! E közben a szellő föllebbentette egy kissé az ablak függönyét, s egy eltévedt napsugár odalopódzott az Íróasztalára s megvilágította a revolvert. Rémesen, ijesztően csillogott a fegyver ebben a szelíd fénykörben, mint egy vészjósló, intő felkiáltó jel. Béla szemei csillogtak, az ajka remegett. Fölkapta a fegyvert, magosra emelte s egy erőszakos ránditással — kidobta az ablakon. S e közben nem suttogta már, de szinte kiáltotta: »és ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól«. Aztán újra odaborult az édes ócska levelek fölé, s csókjaival halmozta el azokat. — — És Sárváry Béla mégis meghalt, de csak az — emberiségnek. Valahol a Kárpátok egy ember nem járta zugában él csendesen, elfeledve, de nyugalmasan, meg-megaranyozza napjait a lemondó vezeklés békéje. / temetést megtartani, s nehogy ismételten kelljen a hosszabb és rosz utat megtenniük, elhozták mindjárt a holttetemet is, bejött az egész rokonság is. De ember tervez és anyakönyvvezető végez, mert ez isméi csak nem volt egész nap hon, t. i. a halottat bejelentők számára, akikkel, hatalmaskodását kimutatni akarván, bújósdit játszott. A gyászoló család s rokonság estélig hasztalanul várva, a rendetlen »új rend« dicsőítésével (?) s a minta (!) hivatalnok magasztalásával kénytelen volt eredménytelenül hazatérni. Harmadik napon, febr. 1-én, már hivatalában kapták ugyan az anyakönyvvezetőt, de hogy a zaklatás teljes legyen, a szülőt még Csáporra menesztette a meghalt leány keresztleveleért, s esak ennek kézhezvételével engedte meg nagy kegyesen a temetés eszközlését körülbelül 60 óra múlva.« Erre nézve nekünk mindenekelőtt az a megjegyzésünk, hogy nem ok nélkül hagyta meg a püspöki kar a lelkipásztorokhoz küldött latin utasításban, hogy a lehető legalaposabban tanulmányozzák az egyházpolitikai törvényeket és a ministeri rendeleteket, sőt e célból azt is megengedte, hogy azokat a hivatal használatára a templom pénztárából megvehessek. Célja ennek a csakugyan bölcs intézkedésnek az volt, hogy a papság először maga legyen kellőképen tájékozva teendői felől, s azután, és ez a fö. biztos útmutatást tudjon adni a hozzá forduló híveknek. Mert a hivek az uj rend alatt is bizalommal föl fogják keresni papjainkat, de sőt bizalmuk csak fokozódni fog, ha lépten-nyomon ki lesznek téve az uj közegek részéről a zaklatásoknak. Jelen esetben is, véve azt úgy, amint elő van adva, a lelkész támaszkodva a törvényre és az anyakönyvi rendeletre, könnyen segíthetett volna a híveken. Mert mit is mond a törvény ? Azt mondja, hogy »a haláleset anyakönyvi bejegyzése előtt a temetés csak a községi elöljáróság kivételes engedélyével történhetik meg. A községi elöljáróság az ilyen kivételes engedélyről az anyakönyvvezetőt haladéktalanul értesíti.* (1.894. XXXIII. t.-cz 73.) Ennek megfelelően intézkedik a végrehajtási főrendelet 73. $-a is s még külön utasítást tartalmaz az anyakönyvvezető részére azon esetre, ha a temetés a községi elöljáróságnak kivételes engedélye nélkül ment volna véghez. Megjegyzendő azonban, hogy a törvény ez esetben sem szab valami büntetést akár a temető-papra, akár pedig a temetést rendező rokonokra vagy bárkire másra. Fő az, hogy ezek meytegyék a jelentést. Megeshetik ennélfogva, hogy az anyakönyvvezető akár zaklatásból — a mi ellen különben a . legjobb jogorvoslat az illetékes hatóságnál való följelentés — akár pedig azért, mert valóban akMályozva van, nem jegyzi be a halálesetet. Mert hiszen az anyakönyvvezető is akárhányszor kénytelen lesz otthonról távozni, vagy pedig súlyosan megbetegszik vagy hirtelenül meghal és csakugyan lehetetlen lesz a halálesetet azonnal följegyezni. Absurdum volna tehát föltételezni, hogy a törvény azt akarta volna, hogy a halott ezalatt eltemetetlenül maradjon; de nem is akarhatta, mert hisz igy összeütközésbe jutott volna a közegészségügyi törvénynyel, mely azt rendeli, hogy a hulla rendes körülmények között 48 óra alatt eltakarítandó. Ily rendkívüli, könnyen beállható esetekre szól a törvénynek általunk idézett intézkedése, hogy a községi elöljáróság állítja ki az anyakönyvi bejegyzés előtt a külön temetési engedélyt. Ezt pedig a lelkésznek, ha jól ismeri a törvényt, igen könnyű lesz megszerezni; a községi elöljáróság pedig, ha tudja, hogy az anyakönyvi bejelentés megtörtént, és a bejegyzés elmulasztása nem a bejelentőt terheli, köteles az engedélyt kiállítani. A községi elöljáróságnak eljárása annál könynyebb és biztosabb, mert egyrészt fölhatalmazza erre a törvény, másrészt biztos támpontul szolgál a halottkém! bizonyítvány, mely még az időt is pontosan megjelöli, mely alatt a halott eltemetendő. Hogy az utólagos anyakönyvezés azután külön formalitásokkal van egybekötve, attól ily esetben sem a lelkésznek, sem a községi elöljáróságnak nem fájdul meg a feje; legfölebb az anyakönyvvezető urnák gyűlik meg a baja. Mert eltekintve attól, hogy ilyenkor több lesz az irka-firkája, még, ha felettes hatósága, ahová jelentést kell tennie, meglátja, hogy csak zaklatásból mulasztotta el a bejegyzést, ráadásul meg is fogja büntetni, máskor pedig elmegy a kedve, hogy akár a lelkészszel, akár pedig a felekkel szemben éreztesse uraságát.