ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-19 / 29. szám

nyival kevesebb lett ismét hitele azoknak a mo­dern szószátyároknak, léha firkászoknak és sze­replő iparlovagoknak, kik a nemzeti nagy kiállí­tásra tücsköt-bogarat és fakirt összehoznak, hogy zsebeljenek. Kik azok a fakirok? szélhámos csalók. S mire valók voltak ezek a fakirok? a közönség pénzének kiemelésére. E rideg belátásra ébred­tünk a fölébredt fakirokkal; e belátás világánál bemutatkozik a kiállítás üzleti szelleme, bemutat­kozik az az orvos, s az az újságíró kollégium, mely a fakirokkal Pozsonytól Budapestig külön­vonaton, üveg koporsóval, óriási reklámcsinálással leutazott. Kik voltak azok az urak? Kik voltak ők, a tudomány s a műveltség hordozói? akkor tele voltak neveikkel az újságok, most rejtőznek és szepegnek. Kérdezzük e jámbor újságírókat, tudták, hogy mit visznek, vagy nem tudták ? ha tudták, miért diskreditálták ennyire a kiállítás hitelét? minek vezetették oda az újpesti vagy ó-budai zsidó-fakir megszemlélésére a királyt, a főhercegeket? mit gondolnak most ezek a fön­séges urak arról a szélhámosságról, csalásról és szemfényvesztésről, mely a legfönségesebb szemé­lyeket is lóvá teszi s fölültetésük miatt méltó boszankodással tölti el? ha nem tudták, hogy ez a két svindler fakir-e vagy cigány, szabad-e odaállni s befogatni engedni magát egy csalónak reklám-omnibusza elé ? Hogyne volna szabad! gondolják a jeles fölültetett fakir lovagok, hiszen ily megbizhatlanság jellemzi az egész recipiált üzleti szellemet, s e szellemnek rég odaállt a jámbor Magyarország fejős tehénnek. Ez az irre­ális csaló szellem kiszipolyozza az országot min­den téren ; gyalázatos fölsülések színhelyévé teszi az ezredévi kiállítást; nem kímél nemzeti ünne­pet, királyt, közönséget; neki egy gondolata van : a rebach. S a jámborság, mely a megmeszelendö közönségben megkívántatik, a legnagyobb a hazug liberalizmusban; mert ez a liberalizmus stoikus fölénynyel fölülemelkedve egy nemzet pusztulásán és erkölcsi tönkjén, konstatálja, hogy ez igy van, de nem mozgatja meg a kis ujját, hogy e bajt tőlünk távoztassa ; ellenkezőleg kiszolgáltatja úton­útfélen a nemzeti érdekeket csaló pajtásának, a rebachos üzleti szellemnek. Ha ez nem árulás, akkor hülyeség. Hát csak rajta; legyen komédiává minden, hiszen a nevetséges ez az öldöklő hatalom ; tegyék nevetségessé a milleniumot, tegyék nevetségessé a kiállítást, tegyék nevetségessé a királyt, tartsanak cél csap kulturbeszédeket, rég elkopott, félszázados szólamokkal; a zárszó ez lesz: komédia és csalás! Ezt a két szót verik majd hátára először a két zsidó-fakirnak; azután a liberális fakiroknak, kik ugyan maguk nem akarnak aludni, hanem minket akarnak elaltatni; csakhogy az nem sikerül mindig, ha még oly raífineriával dolgoznak is a magyar nemzet millé­niumi kiállításának első, szabadalmazott fakirjai. Emlékül mégis ideteszszük, hogy impressariojuk Deutsch Izidor űr volt. — Mesterséges biblia terjesztés. Az angol biblia terjesztő társaság felütötte sátorát a kiállítás területén is, és telt marékkal szórja könyveit. Ám szórja, de az ellen tiltakozunk, hogy azon tót szövegű szentirásának elejére, melyet 1887-ben adott ki, odailleszsze Budnay érseknek 1830-ik évben kelt és Palkovics, esztergomi kanonok által kiadott tót szövegű szentírásról szóló jóváhagyását, mert ez semmi egyéb, mint jogbitorlás és a közönségnek félrevezetése. Jó lesz, ha a plébános urak figye­lemmel kisérik az emiitett vándor apostolok hit­terjesztői működését. A minister úr igazi vallásossága. O Mióta minálunk az egyházpolitikát meg­kezdték, ki nem fogyunk a nagy szólamokból. Az egyházpolitika liberális intézőiben önkéntelenül is megszólal az elaltatott lelkiismeret, de meg kell is valamivel mutatniok, hogy az a harc, amelyet oly botorul és ok nélkül megindítottak, nem az egyház, nem a vallás, hanem csakis annak túlka­pásai ellen irányul. De magát a vallást, a vallásosságot ők nem támadják. E fölfogás adta annak idején Csáky Albin grófnak ajkaira az »ájtatos fohászt.« A vallási életet nem féltette Apponyi Albert az egyházpoli­tikai tőrvényektől, mert ezek »fokozni fogják a papság buzgóságát és lelkipásztori tevékenységét « A magasabb közéleti erkölcstan kultusza, amelyet Wlassics, a mostani kultuszminister gondolt ki, részben szintén ily szólamok körébe tartozik. Ezt akkor mondotta, mikor még nem volt kultuszmi­nister. Mióta azonban mint a vallásosság legfőbb s hivatalos őrének az országban alkalma volt megtanulni, mi az a vallásosság, azóta azzal is meglepte a bámuló keresztény Magyarországot, hogy a felekezetnélküli ember voltakép nem val­lástalan ember, hanem, hogy a felekezetnélküliség is vallásosság és hogy a felekezetnélküli ember is lehet vallásos ember. Nem tudjuk, nem ezt a vallásosságot ér­tette-e a kultuszminister úr. midőn a katholikus tanitók zászlójába a szöget bevervén hangsúlyozta, hogy i>az állam legnagyobb erkölcsi ereje az igazi vallásosság - Oly radikális kultuszministertől, mint a minőnek Wlassics eddig mutatta magát, mi a vallásosságnak ezt a hangsúlyozását is a megelé­gedés bizonyos fokával vennők, ha azt a vallásos­ságot oly furcsán körül nem irta volna. Mert hát kérdjük, minek tette oda, hogy ő az igaz vallásosságot tartja az állam legnagyobb erkölcsi erejének ? Ez a megkülönböztetés nekünk egy kissé gyanús s oly formán hangzik, mint a már szálló igévé lett »jó« katholikus. Kicsoda ugyanis a vallásos ember? Mi azt gondoljuk, hogy a vallásos ember az, aki vallásá­nak törvényeit megtartja, egyházának tanaihoz és utasításaihoz alkalmazkodik, azoknak a gyakorlati életben érvényt iparkodik szerezni, nem tartja magát fölebbvalónak az egyház fejénél, egy szóval kinek egész valóját átjárja az a vallásos szellem, amely az egyház tanainak kifolyása. Erről azután fölösleges mondani, hogy »igaz« vallásossága van ; az ő vallásossága annak marad, ha azt nem is mondjuk igaznak. De ha a kultuszminister úr talán azt a val­lásosságot értette, amely csak bizonyos vallási sentimentalismus ban nyilvánul és amely nem egyéb, mint Csáky Albin grófnak ájtatos fohásza, akkor hiába mondja »igaz« vallásosságnak, mért az bi­zony nemcsak hogy nem igaz, de nem is vallá­sosság. Ez az a vallásosság, amelylyel az ember­evő vadak is birnak, kiknek van ugyan némi ho­mályos sejtelmök a legfőbb lényről, amellett azon­ban jóizüen fölfalatozzák embertársaikat. Ily elmosódott vallásossága lehet csakugyan felekezetnélküli embernek is, ezzel birhat a szo­cialista és anarkista is, de hogy az ilyen vallá­sosság nem képezi az államnak legnagyobb er­kölcsi erejét, azt talán Wlassics kultuszminister úr is beismeri. Azt sem tagadhatja senki, hogy a nazarénusnak is megvan a maga vallásossága, de az ilyen vallásosság mellett ugyan elpusztulnának az államok. Igaz ugyan, hogy aki bene distinguit, bene docet; félünk azonban, hogy a magasabb közéleti erkölcstan kultuszának ministere, valami kibúvó ajtócskát hagyott magának az általa hangoztatott igazi vallásossággal, ép olyat a minő nyitva áll a mi >jő« katholikusaink előtt, akik sohasem akar­ják beismerni, hogy a jó katholikus mivoltát nem ők vannak hivatva meghatározni, hanem az egyház. Igy az igazi vallásosságot is csak az egyház határozhatja meg, amelyért úgy elitélte a janse­nisták pietismusát és rigorismusát, mint a refor­mátoroknak erkölcsi dogmáit és a liberalizmusnak független morálját. Mondja ki tehát csak bátran a kultuszmi­nister úr, hogy azt a vallásosságot tartja az állam legnagyobb erkölcsi erejének, amelyre az egyház tanítja az embereket, mert az ilyen vallásos em­berekre biztosabban támaszkodhatik az állam, mint a szuronyok millióira, mint az Uchatius ágyukra és a Manlicher puskákra. De akkor ne terjeszsze nyomta azt. Szőrit — mondok — kegyetlenül! »Oh kérem! nincs az a huszár, amelyik ugy üli a nyeregben, mint amilyen pompásan áll e ka­lap nagyságod fején. De ha kicsinynek találja, szolgálhatok nagyobbal is« — szólt, és a kala­pot levenni próbálja. De az állott, mint a pa­rancs ; a Számi csak húzta, én meg önkénytele­nül ágaskodtam. Végre, midőn lábaim már alig érték a földet megszabadított tőle. Erre elővesz egy másikat és fejemre teszi. A rá következő pillanatban semmit sem láttam, fejem eltűnt a kalapban. Elővesz egy harmadikat; ez is bő volt ugyan, de »segíthetünk« igy felelt, s belsejébe csavart egy csomó papirt s fölpróbáltatja. No most már jó volt; megalkudtam s eltávoztam. Midőn hazafelé hajtattam, a félúton uj ka­lapomat vettem elő s föltettem. Nem is mentem egyenesen haza, hanem betértem Nelli egyik ro­konához. Midőn ez meglátott, nem ismert meg; hirtelen fölszökött székéről s üdvözölt. Felesége meg igy szólott: »Olyan uras a nézése, akárcsak a szolgabíró volna.« Ez a néhány sző rendkivül hízelgőén hatott reám, s meg voltam győződve, hogy igy kiöltözködve, biztosan célt érek. A várva várt vasárnap elérkezett. Soha éle­temben sem öltöztem oly nehezen és sokáig, mint e napon. Mig csokorra bírtam kötni kendőm, tengernyi próbálgatásba került. Kabátom, bár a súlyokat zsebeimbe sülyesztettem, még sem állott helyesen : a sulyok meg, minden lépésnél térdei­met verdesték. Csizmám igaz, hogy feszesen állt, de annyira szorított, hogy szinte izzadtam. Amint az utcára léptem észrevettem, hogy az emberek egymást könyökükkel meglökve felém fordultak s mosolyogtak. De ügyet sem vetve rá­juk siettem a templomba, s ott a padba ültem. Ki nem mondhatom, mennyire örültem, midőn vége lett az ájtatosságnak. De azért a világért sem mentem volna előre, hagytam mig mindnyá­jan kimentek, s azután magam is elindultam. Mi­nél jobban közeledtem Neiliék házához, annál jobban dobogott a szivem ; beszédemből meg egy árva hang sem akart az eszembejutni. Igy mentem el a »fehér kakas« vendéglő mellett. Ejnye — gondoltam magamban — igazán jó volna egy pohárka szíverősitő! De már ekkorra be is nyi­tottam oda, S mikor az egész helyiségben egy árva vendéget sem találtam, megkönnyebülve s elégedve föllélekzettem Kalapom magam mellé gondosan letettem, s a felém siető vendéglősné­től egy pohár finom cognacot kértem. Pár pilla­nat múlva elhozva azt elém teszi, s mielőtt csak rá gondolhattam volna, mellém ül az én féltett kalapomra. Hirtelen fölugrott persze, az én szá­jamon meg »mennydörgős mennykő« szaladt ki hamarjában. Hogy is ne Uraim! az asszony testvé­rek közt is több volt másfél métermázsánál. Gon­dolhatják most már, hogy kalapom ugy került elő, akár csak egy harmonika. Kezembe kaptam hát hirtelenében azt a harmonikát, s ugy csaptam a falhoz, hogy kari­mája elszakadt. Azután dühösen rángattam le lá­baimról a csizmákat s az asztal alá vágtam, ka­bátom meg egy székre dobtam. Az asszony ezalatt csak ámult-bámult. Végre megtalálta nyelvét. »László sógor —• igy szólt — az Istenért! hát mit csinál?« Hagyjon békét — kiáltám én, s a poharat fölhajtottam, bánom is én, akárkié lesz a Nelli! A Nelli?! Hát annak a kedvéért tette fe­jébe ezt a maskarát, s ekkor rámutatott a tönkre ment kalapra — hisz a Nelli tegnap tar­totta az eljegyzését. Te—gnap? Ne beszéljen! felelém én, de éreztem, hogy hangom kissé reszketett. Persze hogy tegnap, a Kis Józsival, az asztalossal. És mily szépen mosolygott rám ma két hete, feleltem én újra Jaj László sógor! mosolygás és mosolygás közt nagy ám a különbség. Ha a leány pillanatra mosolyogva fordul feléje, ez jó jel ; de ha foly­ton, és újra meg újra mosolyog, akkor tudhatta volna, hogy nem veszi komolyan amit mondott. Nelli egyre mosolygott ajánlata fölött, mert titok­ban már régen Józsié volt szive. Hogy ezek után a második poharat is ki­ittam, gondolhatják uraim ; és hogy ez sem volt az utolsó, az is bizonyos ; keserűségemet ellen­súlyozni kellett valamivel, s végre oly jó kedvre kerekedtem, hogy kicsibe mult csak, hogy a kö­vér vendéglösnét a szobában meg nem pörgettem. Mikor aztán lecsillapultam, holmimat föl­húztam, s a vendéglősnétől kért kölcsön kalap­ban — előhozta férjét — hazaballagtam. De az uton megfogadtam, s amint látják megtartottam, hogy kérőnek soha többé föl nem csapok. K. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom