ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-06-21 / 25. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. június 21. 25. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Kúriai bíráskodás. Esztergom, június 19. O Mire soraink napvilágot látnak, az országgyűlés bizonyára már letárgyalta és el is fogadta a kúriai bíráskodásról szóló javaslatot. Hisz nincsen az a törvényjavaslat, amit a kormánynak engedelmes többsége meg nem szavazna és nincs az az ellenzéki javaslat, bármily jó is legyen egyébkint, amit a liberális tábor el nem vetne. Ez a javaslat, ha csakugyan törvénynyé válik, valóságos gyalázata lesz a millenniumnak, mert egy egész előkelő társadalmi osztályt foszt meg politikai jogaink szabad gyakorlatától s állandósítani fogja hazánkban a kémkedést. Amit a Bach-korszakból mint oly sérelmet emlegetnek, hogy minden valamirevaló magyar politikus rendőri felügyelet alatt állott, az akkor, midőn az egész nemzet államiságának és szabadságának ezeréves emlékét ünnepli, behozza a szabadelvüség szép nevét bitorló kormány és pártja. Egyrészt törvénybe igtatja a választók etetését-itatását és fuvaroztatását, másrészt kiszolgáltatja a hazafiságban eddig senki által fölül nem mult lelkészi kart a kémkedésnek, denunciálásnak és meghurcoltatásnak. Mert biztosak lehetünk róla, hogy ezentúl, különösen a választások előtti és alatti időkben a templomok tele lesznek kémekkel, akik lesni fogják a pap szavait, nem azért, hogy előadásukból valami lelki hasznot merítsenek, hanem hogy denunciálhassák. Ilyen a Bánífy-kormány pacifikációja; nemhogy csillapítaná a felzaklatott szenvedélyeket, hanem ellenkezőleg uj visszavonás üszkét dobja a társadalomba. Földig megalázta a katholicizmust s általában a kereszténységet s midőn ez, alkotmányos jogával élve, mozog, mert él, ily békókba veri. Azt mondják, hogy Oroszországban annak, akinek talpára huszonöt kancsukaütést mérnek, utána hálából még a kancsukát is meg kell csókolnia, mi pedig tudjuk, hogy hajdan a bottal nevelő paedagogusok, a verés után azt is követelték a megbüntetett gyermektől, hogy hálából még azt a kezet is megcsókolja, amely megverte. Ugyanezt követelik manap a katholikusok tói. Megfosztották e^-edéves jogaiktól, oly törvényeket alkottak, amelyek senkinek sem kellettek s ma sem kellenek, legfölebb azoknak, akiknek azok révén kenyeret adtak, s most még azt követelik, hogy a katholikusok belenyugodjanak, sőt még lelkesedjenek a liberális kormány és annak intézményei iránt. Minthogy pedig a katholikusok sem hitöket, sem emberi méltóságukat meg nem tagadhatják, különösen pedig a szenvedett sérelmeket egykedvűen el nem viselhetik, véleményeknek szabad nyilvánítását súlyosan büntetik. Templomaink, vallásos gyülekezeteink, de még autonómiánk, ha ugyan megkapnók, rendőri felügyelet alá helyeztetnek. Nos hát ezt érdemelte az a klérus, amelynek hazafiságát annyira dicsőítették addig, mig a liberálisok mellett korteskedett, népét a liberálisokra leszavaztatta s maga is támogatta szavazatával ? Ilyen a liberalizmus, úgy fizeti vissza a »hazafias« klérus szolgálatait! Egyébkint ez nem az első merénylete a liberalizmusnak a papság választási joga ellen. 1879-ben szintén őrültséggel tombolt minálunk a liberalizmus; akkor csinálták a választói törvényt, amely összes szerzetesrendeinket megfosztotta a választási jogtól. Azt fogták rájuk, hogy főnökeiktől függnek s igy nem gyakorolhatják szabadon választási jogukat; pedig éppen a szerzetes férfiak voltak azok, akik senki által sem engedték magukat korlátoztatni; holott tudjuk, hogy a tisztviselők majdnem mind parancsszóra szoktak szavazni. Látjuk az általános választásoknál s egyébkint is a megye-gyüléseken. Nem használt akkor semmi kapacitálás. A képviselőház egyszerre megfeledkezett szerzetes-rendeink hazafiságáról, érdemeiről, tudoAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mátyás király temploma. Ös Buda várából karcsú fehér tornya, Mintha a mult kővé vált szelleme volna, Akként emelkedik szédítő magasba, Művész vésű által díszesen faragva. Mellette karcsúbb és tömörebb más tornyokKöztük a hatalmas, ívet képző homlok. Mind régi emlék ez, újból megalkotva, Régi rom-emlékek nyugosznak alatta. Viselik neveit dicső királyoknak, Kik a történetben korszakot alkottak. Mátyás király nevét hordja a főtorony, Béláé a tömör a másik oldalon. Erczkakas díszíti Béla-torony ormát, Szent Istvánnak híják az oldal kápolnát, Kelet felé néző sanctuariuma Dicső uralkodónk oratóriuma. Kivül is, belül is tele műremekkel, Régi királyoktul szerzett ereklyékkel. Itt a Boldogságos Szűznek kápolnája, Lorettái angyalhozta ház mintája. Szentek, apostolok, maga a Megváltó, A szüzanya szobra, népeket megáldó. Árpád királyi pár alszik kriptájában, Ereklyék elrejtve minden oltárában. Itt láttuk ragyogni angyali koronánk, Királynénknak vállán, királyunk homlokán. Régi dicsőségről, hűségről, erényről Beszélnek a kövek-, — új nemzeti fényrőlJókai Mór. A ki mindig bakot lő. — Vadász történet. — Jogász létemre unatkoznom kellett falun. Eddig városba laktunk, én már épen a fővároshoz szoktam. S most itt az arany vakáció, de : falun ! Szeretnék sorsom ellen zúgolódni, de hát megelégszem azzal, ha hébe-korba kipanaszlom magamat. Jaj de sokszor mondtam magamba: Uram fia mit tegyek, hová menjek ? Majd megőrültem az első pár hét alatt. Az unalom gyilkolt s tán ki is végzett volna, ha kezembe nem akad egy pap nagybácsimtól atyámra maradt valami észbontó régi filozofikus könyv. Ebbe sülyedtem, jobban mondva ezt kivonatoztam, még pedig úgy, hogy unalmamban kiirkáltam belőle az érthetetlen szavakat. Jó hasznot véltem vele hajtani, mert legalább egy félesztendőre való »fejtörő * kikerül belőlük valamelyik élclapba. Valahára vége szakadt e sanyarú tengődésnek, mert beköszöntött az augusztus hónap. Üdvözölt légy te szabadító pillanat! vadászni, vadászni ! Célozni tudok, a kezem sem remeg, a puskát meg elsütni nem kunszt, ha meg van töltve ... A ki pedig rám néz, fogadni merne rá, hogy puskával születtem, úgy áll a kezemben ! Pedig hát a látszat csal. — Mellesleg legyen mondva, gyáva fickó voltam eddig: még egy cserebogár zümmögő repülése, vagy a kukorica levél ártatlan susogása is mindenkor halálfehérre maszkírozott. Mindazáltal biztatott a gondolat, hogy a puskától fél, remeg még az oroszlán is, hát még akkor egy vaddisznó, nyul, vagy pláne kisebb állatok! Lesen álltam. Boszantott már a dolog, hogy én mint művelt, tanult fiatal ember még annyira sem vittem, hogy legalább egy fia-nyulat birtam volna futtában letartóztatni. Hiába kiáltoztam néhányszor utána — persze ijedtemben: — Állj meg, mert lövök ! nem használt a fülesnek. Ezek még tán a miniszternek sem engedelmeskednek. Elhatároztam tehát, hogy majd akkor hajítom oldalba seréttel, ha nem szalad; hisz az még a háborúban is nagyobb virtus, ha a szembeállót fegyverezzük le! Szépen letelepedtem a berek közepében. Előttem egy hosszú, magas fűvel benőtt ér-fenék húzódott keresztül. Az éren túl, tőlem vagy 12 lépésnyire, hátam mögött is mindenfelé szederindákkal átszőtt jó sűrű bokrok. Ha itt nem lövök nyulat, akkor sehol! A nap már elbújt, a szarkák, gerlék, rigók alig egy-két csörrenéssel adnak jelt létükről. Mindannyiszor végigborsódzik a hátam, valahányszor a tücskök s szúnyogok egyhangú, altató danáját egy-egy szarka: »krakra-krakra-kra*