ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-26 / 17. szám

tárt a harcmezőn ugyan soha sem láttak, de elszedték azoknak a fegyvereit és lehúzták azoknak a vértjeit, kik a harcokat kiáltották és a magyar dicsőséget kivivták. A hősöknek nem maradt más, mint az emlék és fájdalom ; a dicsőség és ünnepeltetés az uj, recipiált honpolgároké. Akik küzdöttek, azok hátraszorittatnak, akik nem szenvedtek, azok élveznek. Valóban szomorú ünnepély lesz az, amelyen a magyar nemzet vérével megszentelt kardot azok kötik fel, akik a liberalizmusnak szolgálatába szegődve, a nemzet megrontásán dolgoznak és az ezeréves küzdelmek dicsőségének diadémját azok teszik fejökre, akik egyéb ellenséget nem láttak, mint azt a nyulat, amelynek bőre hátukon lityeg. Ezek fogják képezni azt az elemet, amely nyugot népeit hálára kötelezte és magoknak foglalják le azt a dicsőséget, amelyre nekik sem a vérnek köteléke, sem a történelem Ítélete jogot nem ád. A régi magyarok elmélkedhetnek csatákról, nagy tettekről, régi dicsőségről, aratni, a küzdelmek gyümölcseit élvezni, az uj magyaroknak van föntartva. Minő nemzeti öröm lesz az, melyből maga a nemzet van kizárva? Hogyan örvendezzen ez a nép, amelyet megfosztanak attól a szentelt hanttól, amelyet őseinek vére előtte mindenek fölött drágává tett ? Lehet-e csudálkozni, ha apathiával és a sok csalódás csalta keserű gunynyal nézi a nemzet azt a lázas készülődést, amelylyel a liberalizmus önmagát akarja ünnepeltetni a magyar dicsőség nagy napjain? Ez az apathia szomorú! Ez fogja a millenium fényét elhomályosítani. A mellőzött hercegprímás. Budapest, április 24. Jól értesült, s a kormány intencióit jól ismerő forrásból vettük a következő tudósítást, mintegy megerősítve múltkori vezércikkünk következtetéseit. Kormánypárti körökben nem egy könnyen jutottak elhatározásra arra nézve, hogy a milléniumi ünnepélyek alkalmából, a törvényhozás két házának együttes tisztelgésénél ki legyen a szónok ; váljon az eddigi szokásnak megfelelőleg a hercegprimás-e, vagy pedig a főrendiház avagy az alsóház elnöke. Magának a kormánypártnak úgynevezett oszlopos tagjai között sem hiányoztak, akik hangsúlyozták, hogy nem kell egyszerre szakítani a múlttal. Ezért azt kívánták, hogy a hercegprímás legyen a szónok, akit ez a tiszt nemcsak magas méltóságánál fogva megillett, de aki személyes tulajdonainál fogva is erre kiválóan alkalmas. Attól sem kell félni, hogy olyas valamit mondhatna a miileniami tisztelgésnél, ami a liberális pártot az ország előtt kellemetlenül érinthetné ; mert beszédjét úgy is be kellett volna előzetesen 0 Felségének a kormány utján bemutatnia ; akkor pedig a kormány a beszédnek nem tetsző részeit kifogásolhatja. Simor herczegprimásnak is be kellett ilyenkor beszédjeit mutatnia. Arra is utaltak ezek a kormánypárti férfiak, hogy a katholikusok között nagy felháborodást fog okozni az, ha a hercegprímás mellőztetik, pedig a milléniumi ünnepélyek sikere is megkívánja, hogy a katholikusok azokban részt vegyenek, de meg a politikai okosság is ugy hozza magával, hogy mindent el kell kerülni, ami a katholikusokat még jobban az ellenzék felé terelné. Mindezen kapacitálások dacára nem győzött ezeknek nézete sem a szabadelvű klubbnak tanácskozmányaíban, sem a miniszteri tanácsban. Voltak, akik a főrendiházra is hivatkoztak, a mely szerintök könnyeben megnyugszik abban, ha a hercegprímás tartja a hódoló beszédet, mintha azt a képviselőháznak elnöke tartaná. Mindazonáltal ez sem használt. Sem a befolyásos szabadelvű párti képviselőknek, sem pedig a kormány többségének ez nem kellett : sőt határozottan követelték, hogy Magyarországnak, tekintettel az életbeléptetett egyházpolitikai törvényekre, ezeknek megfelelően kell eljárnia. Magyarország ma már nem felekezeti állam, de hivatalosan már nem is keresztény. Az egyházaknak meg kell adni az őket megillető helyet a templomban, de nem a nyilvánosságban, a közéletben. »Eppen az volt eddig a bajunk — jegyezte meg egyik liberális államférfiú — hogy a hatalmi szférák nem voltak ed<£g kellőképen elkülönitve ; most mikor ezt nagy harcok árán elértük, ne kezdjük újra a régi politikát. Matassuk meg az országnak, hogy a papság helye a templomban van, azon Mvül mi vagyunk az urak.* A főrendiházzal még könnyebben végeztek, mint a hercegprímással, aki nemcsak a magyar katholikusoknak főpapja, de az ország egyik legelső közjogi méltósága is. Az egyházpolitikai mozgalmak a képviselőházból indultak ki ; a képviselőház elejétől fogva kitartó volt, arra támaszkodtak a kormányok, a liberális eszméknek legelső, legbátrabb harcosa Szilágyi Dezső, a képviselőháznak jelenlegi elnöke volt. Ha ezt bízzuk meg a szónoklattal, nemcsak a liberális eszméknek legelső harcosát tüntetjük ki, de azt is jelezzük ország-világnak, hogy ezen eszmék egyúttal a demokrácia győzelmét jelentik a főrendiház és az abban képviselt arisztokrácia fölött. Ilyen érveket i vetett a mérlegbe a liberális párt és a kormány tagjainak többsége. Világos, hogy ily okoskodás előtt meghajlott a többség, és el kellett venni az ország katholikusainak főpapjától azt a szerepet, a iriely őt a szokás és jog szerint megillette. A méltatlanság és jogtalanság ennélfogva, a melyet Magyarország hercegprímásán elkövettek, nem csak az ő magas személye ellen van irányozva, hanem az egész ország katholikussága ellen, az ország keresztény jellege ellen. Ez az intézkedés hivatva van tényleg is dokumentálni a magyar államnak felekezetnélküli jellegét, továbbá azt, hogy az arisztokrácia kezéből a vezérszerepet a demokrácia vette át. Igy boszulta meg magát a liberális egyházpolitika az arisztokrácián, megfosztván azt eddigi nymbusától, vezérszereplésétől. — Az országgyűlés elnapolása. A képviselőház június nyolcadikáig, amelyen a milléniumi ünnepi ülést tartják, megszakítás nélkül folytatja tanácskozásait. Junius kilencedikén, — mint megbízható forrásból értesülünk — a ház üléseit elnapolják és csak őszszel folytatják. — Hogy készülnek a bizalmi szavazatok. Febérváryt és Gromont, Kasics Zoltán és Hubert deresre húzták, de a kapott foltok és sebek gyógyítására mi sem alkalmasabb, mint a törvényhatóságok »bizalmi« szavazata. Evvel lehet a közvéleményt megtéveszteni, meg részvétet is gerjeszteni, mint a hogy a koldusasszonyok szokták. Hogy hogyan szokta a liberális párttaktika e szemfényvesztést napirendre tűzni, arra nézve igen érdekes adatot olvastunk az »Újvidéki Hírlap«-ban, mely elmondja, hogy mily humbuggal csikarják ki Orromon választó-kerületében, a tovarisovaiban a bizalmi nyilatkozatot: Nagyon zokon vette a kegyelmes ur, hogy akkor, mikor az érdemes tábornoki kar, no meg egy pár törvényhatóság is olyan nagyon siettek bizalmukat testületi megjelenésükkel vagy felirattal kifejezni, akkor éppen az ő választókerülete, a hol majd minden kaputos ember neki személyes lekötelezettje, mélységesen hallgat. Panaszkodott is a választókerület egyik befolyásos, neki pedig lekötelezett tisztviselőjének — persze nagy diskréció alatt. Az illetőnek első dolga volt illő helyen ezt tovább adni. E hét elején nagy esemény történt Palánkán. Négy uri ember hirtelen eltűnt a városból, senki sem tudja megmondani, hogy hová lettek. A járásbiró, a közjegyző, a gyógyszerész meg egy ügyvéd volt. Csakhogy minden napfényre kerül ezen a földön. Együtt találja mind a négyet egy ismerősük Gromon előörültem, gondolám megszabadulok alkalmatlan szomszédaimtól. Az árverés napja megérkezett, egyik nyári nap délutánjára volt kitűzve. Gyülekeztek is a venni szándékozók az udvarra, csak még az ár verő-hivatal késett. Én is az ablakhoz húztam »búsulónak« nevezett nagy székemet, beleültem, egy újságot vettem kezembe, azt végig olvastam, de mellette vártam az árverezőket, azok azonban, hihető a nagy meleg miatt, még mindig nem jöttek. Én e közben mélyen, nagyon mélyen elgondolkodtam azon, hogy minő jó volna a csinos kis házat megvenni itt szomszédságomban, nekem legjobban megérne, megszabadulnék a török-átoktól, az alkalmatlan szomszédoktól. A boltot kiadnám haszonbérbe egy kereskedőnek, egy szobát fennhagynék magamnak, esetleg a hozzám jövő pajtásoknak, egy másikat öreg szüleimnek; mily boldog lennék, ha azok is itt laknának, ide ablakom alá, az orgonafa bokrok árnyékába sokszor kiülnének, én meg hozzájuk gyakran átmennék, hogy esetleg velük itt az ablakon át is beszélgethetnék. Amúgy is mit tegyek evvel a sok pénzzel, mit sorsjegyemen nyertem? Még majd utóbb kirabolnak s aztán se pénz, se posztó. Meg kell vennem, ha másnak megéri, nekem is, az árverezők úgy is az én részemen lesznek, a hitelezőkkel meg majd csak elegyengeti dolgomat a jegyző úr. Már jön is a bíróság megbízottja, mellette a végrehajtó. A jegyző úr hozza a sok paksamétát, a segédjegyző a nagy protuculomot. Egyik füle mellé van tűzve hosszú plajbásza, másik mellé kettős irótollu tollszára, szintén látszik rajta, hogy most ő lesz a legfontosabb ember, — eltekintve kövérségétől — a dobot hozó kisbíró, ki hosszú bajuszával majd kiböködi a mellette elhaladók szemeit, látszik rajta, hogy jól megreparálta már torkát, nagyon természetes, mert annál hangosabban tudja majd kiáltani az »először«-t, »másodszor«-t és »harmadszor «-t, melynek egy ropogós forint lesz az ára az árverés után, kikerül majd ebből az előre megivott áldomás ára. Mindnyájan nyájasan üdvözölnek, kezet fognak velem s leülnek. Szegény jó szomszéd uram és szomszéd aszszonyom oda furakodik közibük, hallom, hogy sűgja nekik, hogy ha lehet, nekem árverezzék házukat, — nem tudom, kitől hallotta vevő szándékomat — mert igen jó szomszédok voltunk, inkább legyen az enyém, mint másé, ha már az övéké nem maradhat. A megbízottak reám néznek, én kifejezem előttük titkos fejbólintással akaratomat. Értették. Kezdődött az árverés. — Ezer forint először — mondja a végrehajtó. — Ki ad többet érte? — folytatja a kisbíró. Én igérek rá »százat*. Egy más valaki nyomban még egy »szazat«, majd egy harmadik >kétszázat «. Én láttam, hogy aligha erős ellenfeleim nem lesznek, hogy tehát elnémítsam őket, egyszerre beígértem »két ezer« forintot, gondolám, ezek mindegyike csak nem nyerte meg a főnyereményt?. Csalódtam ! Ismét találkozott egy vakmerő, mindnyájunk csodálkozására egyszerre »ezer« forintot igért. Én most csak »szazat«, kinéztem az előbbi ígérőből, hogy megbánta előbbi szavait. Ugy lett. A kisbíró egyre kiabálja: ^Háromezer egyszáz forint osztrák értékben először!« Csend. » Másodszor!« Még nagyobb csend. »Senki többet ?« »Harmadszor!« tram, tram, tram . . . Kiáltják a nevemet. Én végtelenül örvendek, felugróm, enyém a ház, tehát mégis csak háziűr lettem de csak álmomban! Valóságban valami Brrrstein Salamon vette meg. Körülnéztem, nem látott-e valaki? Szerencsémre, az orgona-bokrok lombja az ablaknál elfödte ablakomat. Most meg azon örültem, hogy nem én vagyok a vevő, mert »liarom ezer száz« forintot kifizetni nem csak osztrák értékben, de sáinban is, üres zsebből, főnyeremény nélkül, ugyancsak erős dolog lett volna. Elég nyereség most rám nézve az is, hogy szomszédaink rendesen viselik magukat, meglehet tán azért, — a rossz nyelvek szerint — hogy az új szomszéd is csak felét tudta kifizetni a ház árának. No de majd át-át nézek hozzája is egy-egy papiros-szivarszipkát venni, s igy én is segítem részben törleszteni adósságát. Nemes Antal.