ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-26 / 17. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. április 26. 17. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak : Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Szomorú millenium. Esztergom, 1896. április 24. —-M.— Az országgyűlés megszavazta az ezredéves törvényjavaslatot, s ezzel az ünnep jelentőségét márvány-lapra véste. A magyar nemzet nagy ünnepre készül. Nemzeti létének, politikai életének ezredik esztendejét akarja megünnepelni. Egy határkövet akar fölállítani a nemzeti lét nagy fordulópontján, egy oly határkövet, amelyre századoknak dicsősége és szomorúsága, egy ezredévnek öröme és búja legyen vésve. Oszlopot akar állítani az ezredéves küzdelem emlékére, hogy hirdesse az európai népek előtt a magyar nemzetnek gondviselésszerű hivatását: a nyugati műveltségnek megmentését a keleti barbárság feltartóztatása által. Valóban a nyugati kultúra tartozik legnagyobb köszönettel a magyar nemzet ezeréves küzdelmeiért, mert ha a magyar nemzet nem veti magát a Nyugot és Kelet közé, ki tudja, mi volna ma az európai műveltség? Illik tehát, hogy Nyugot népei eljöjjenek hozzánk a nemzeti ünnep ama nagy napjain! Illik, hogy velünk örvendjenek azoknak az eseményeidnek megörökítésekor, amelyek nekünk dicsőségünkre, nekik pedig vigasztalásukra szolgálnak. Igy fogják kifejezni hálájukat; igy fogják elismerni ami érdemünket! .Semmivel sem lehet egy nemzet küzdelmeit jobban méltányolni és dicsőségét emelni, mint ha elismerjük, hogy tisztességgel, becsületességgel és dicsőséggel megállott azon a helyen, melvet a Gondviselés jelölt ki számára. Ezt pedig a magyar nnmzet megérdemli, mert ha minden rosszat rá lehet is fogni, de ezeréves történetét eltagadni nem lehet! Ez a történet pedig azt beszéli, hogy a mindenkitől magára hagyott és csupán a maga erejére utalt magyar nemzet fényes betűkkel véste rá nevét arra a lapra, amelyre a nemzetek dicsősége van írva. Szivünk örül ennek csak elgondolásánál is! mert kevés nemzetnek jutott osztályrészül, hogy annyi balszerencse s oly sok viszály után, oly dicső multat tudna felmutatni, oly ifjii erővel, annyi ambícióval, akkora önbizalommal tekinthetne egy másik ezredév beláthatatlan tengerébe, mint a magyar nép. Ha nagy szerencsétlenségeket Mállott nemzeteknek nagy belső erejök és ellenállóképességök van, ha nagy megpróbáltatásokat kiállóit népek nagy feladatokra vannak hivatva, akkor a történelem szép jövőt jósol a magyaroknak! Mi ezt tudjuk és érezzük, és éppen ezért nem tudunk leküzdeni bizonyos benső aggodalmat; nem tudjuk eltitkolni szomorúságunkat, amely mint egy hívatlan vendég, árnyékot vet a biztató jövő reményére. íiármennyire szeretnők, nem tudjuk elnémítani azt a fájó érzést, amelyet a nemzeti összhang megzavarása okoz. Félünk és talán nem alaptalanul, hogy a milleniumot elhomályosítja a nemzet szivét marcangoló egyenetlenség. Félünk, hogy az utóbbi évek vallási küzdelmei által okozott sebek nem hegedtek be teljesen. Félünk pedig azért, mert akik ezt a sebet ütötték, azok törődnek a gyógyítással legkevesebbet; vagy ha gyógyítják is, nincs köszönet benne! Senki sem tagadhatja, hogy a nemzet békéje fel van dúlva, még pedig oly mértékben, hogy semmiféle pacifikáció sem lesz képes azt egyhamar helyreállítani. Ha pedig ez áll, akkor minden tényezőnek megfeszített erővel azon kellene munkálkodni, hogy mindazt eltávolítsa, ami a nemzet belső egységét veszélyezteti, az összhangot zavarja.. Minket e tekintetben nem érhet vád; mert a hithű katholikusok elmentek az engedékenység legvégső határáig! Engedelmeskedik a törvénynek és hirdeti a törvény iránt',való engedelmességet; de azért működése nemcsak hogy méltánylással nem találkozik, hanem még gyanúsításnak és rágalmaknak van kitéve. A liberalizmus olyan elvet állított föl, amely a hazafiatlanság bélyegét süti mindazokra, kik vele nem egyező elvet mernek vallani. Törvényszegőknek, békebontóknak és a haza ellenségeinek nevezi azokat, akik az egyházpolitikát nem tekintik a nemzeti jólét, az állami nagyság csúcspontjának. Nagyon szegény politika az, amelynek egyetlen eszméje van! És nagyon tehetetlen rendszer az, amely legfőbb dicsőségét egy oly intézményhez köti, amelyet nálunk az élet ki nem próbáit, sőt amelyre a gyakorlat más országokban kegyetlen bélyeget sütött. Ez ellen küzdeni, ennek megváltoztatására törekedni nem lehet hazafiatlanság! Mikor tehát a liberalizmus a gyanúsításnak és rágalomnak ezen fegyvereit oldalán hordozza akkor is, mikor a nemzeti mult nagy ünnepeit rendezi, ki fogja csodálni, ha Európa népei nem azt a nagy dolgokra hivatott nemzetet látják maguk előtt, amelynek ezeréves dicsőségét jöttek megbámulni. A nyugoti kultúra dicső védői helyett egy lejárt rendszer gyászvitézeit és egy kozmopolita faj lovagjait látja föl vonul ni, akik törököt és taAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hogyan lettem háziúr ? A gondviselés első jutalma szerény pályám kezdetén az volt, hogy megajándékozott egy szobával, mondom egy harmadfél négyszögölnyi, szép fehérre meszelt s szép tisztára felsúrolt üres szobával. Bár üres volt, de azért nagyon meg voltam vele elégedve, mert eddig ilyen sem volt. Iparkodtam is azt nyomban bebutorozni képzeletben, szép íróasztallal, török-diványnyal, ruganyos ágygyal, mosdóval, könyvállványnyal s több elteiével, de valóságban ez már nehezebben sikerült, mikor az ember a szerzést csak a paraplé vételen kezdheti, nehezen tud a díványig eljutni. De végre is, mi nem sikerült egyszerre, idővel igen, s ma már mégis nehezebben lehetne megfogni az egeret szobámban, értem ugyan, ha betévedne, mint néhány évvel ezelőtt, s ha valaki megkérdezne most, bogy mint vagyok — de mivel senki sem kérdezi, hát el kell mondanom kérdezés nélkül — azt felelném: »Hála Isten, megvagyok elégedve, mint szobaúr, levén magam egy személyben szobámnak ura és cselédje, melyben béketűréssel és megelégedve töltöm a napokat, várva a jó szerencsét, esetleg valamelyik húzásnál a főnyereményt.« Azonban régi igazság az, hogy nincs teljes boldogság a földön, ezen igazságot érzem én is, de csak mint szobaár, kedves kis szobám okozza tudtán kivül az által, hogy ablakja a szomszédba néz, még pedig zsidó udvarra. Még ez sem volna nagy baj, hogy zsidó udvarra néz, mert az öreg zsidó nagyon jó ember, még a légynek se vét, tán nyulat is lehetne vele fogatni, ha jobb futó volna; bár ezt mondhatnám feleségéről is, de ez meg olyan egy tűzről pattant menyecske, habár tul lehet jól az ötvenen, különösen nyelv dolgában, hogy ha orra erősen nem volna görbülve, azon hely felé, hol a ludmája bejár, azt hinném, hogy a szittya fajhoz tartozik. 0 már korán reggel elkezdi a szitkozódást, szidja szolgálóját, gyermekeit, férjét; ugy tiz óra tájban a saktert, aki szerinte még most sem érti hivatalos mesterségét az ebédre való csirkék előírás szerinti lemetszésénél; délben gondolom, jól megveri egész csaladját, mert azok sirva-riva menekülnek ablakom alá, s be sem mennek addig, mig este a zsidók békecsillaga fel nem kel. Este abból tudom meg az e nemű munkaszünetet, bogy a szolgáló menekül h szüleihez, becsapva maga után a kapukat, csak ugy reng bele az én szobám fala is, és sirva kiabálja, hogy ő többé nem szolgál ilyen — valami virág illatára alkalmazható jelzőnek ellenkezőjét mondja — zsidót. Igaz, hogy azért már másnap ismét itt van, hogy megkapja szokott reggelijét, szomszéd asszonyom testes tenyereinek közvetítése folytán. Gondos házi uram beültette ablakom elejét orgonabokrokkal, csiripelnek is azon naphosszant a verebek — de rosz helyre jöttek szegények — de azért ezek hangját túlkiabálja szomszéd asszonyom, a fák sürü lombja sem födi el ennek mérges alakját. Néha-néha ugy fogok ki rajta, —• midőn már nagyon meguntam kiabálását — hogy elmegyek hozzájuk egy szivart venni, lévén ők füszerkereskedök s do hány árulók, s akkor el panasz kódom neki, hogy micsoda egy csúnya nyelves aszszony az a másik szomszédasszonyunk, hogy szitkozódik és káromkodik reggeltől estig, még hallgatni sem lehet . . . • — Bizony az csúnya dolog, — mondja rá — az nem illik egy művelt izraelita asszonyhoz, —• lévén az is zsidó asszony, — természetes, ezt aztán magára veszi s elhallgat. (íondolom aztán pár óráig otthon is szent a béke, mert az öreg zsidó szomszédom is olyan hálás pislantásokat vet reám, midőn elbúcsúzom tőlük, hogy már ez elég jutalom fáradságomért. Egyszer csak hogy, hogysem, nagy csendesség ütött tanyát szomszédomban. Pár napig nem tudtam mire vélni a dolgot, mintha mindenki elszökött volna, de mellette meg olyan idegen alakok jártak az udvaron, mintha valamit kerestek volna, meglehet hogy kerestek is, de tudom nem találtak. Azonban a bolt ajtajára kiragasztott hirdetmény, mi véletlenül szemembe ötlött, mindent megmagyarázott. Ezen az volt, hogy szomszédom háza, boltja, s benne való mindenféléje, ekkor és ekkor a többet Ígérőnek árverés utján eladatik. Szintén sajnáltam őket, de részben mégis