ESZTERGOM Mutatványszám 1895

1895-12-25 / Mutatványszám

hogy a dekrisztianizációhoz való ragaszkodást a politikai morál ruhájába öltöztesse s ehhez a konzekvenciához kösse a politikai becsületet. így mentek lépre a mi államférfiaink, a mi törvényhozóink. A nemzet egy szere csak azt látta, hogy az emberek, sokan még alig rázva le az iskola porát, kiket szent és üdvös elvek védelmére, közhasznú törvények hozatalára küldött a törvényhozásba, oda tódulnak, a szabadkömivesektöl táplált kormányhatalom körébe, és lenéző fölénynyel gúnyolódnak az érzelem világ, a jogérzet minden lendülete fölött, elfojtanak magokban minden akaratot az önálló meggyőződés alkotására és más jutalmat sem nem kérnek, sem nem várnak, mint: az aranybor jut. Persze ezeknek az uraknak nem tetszett, hogy a hithű katholicismus a haza érdekében szóvá tette e dözsölést, nem tetszett az a szemrehányás: hogy az alkotmányosság előttük szabad mező, avagy csak üvegház, melyben nem szabad más növénynek lenni, csak a mi nekik kedves. Ezt a keserű igazmondást meg kell bőszülni, meg kell a magyar katholicismust alázni, ha valaki útban van, meg kell semmisíteni, s nyakunkra hozták a liberális egyházpolitikát. A mit alkotmányos esküvel pecsételtek meg, még azt is elkívánták. Elhitették a koronával, hogy a magyar nemzet hűtelen lett azon eszményképhez, mely Európa civilizációját teremtette. Először ők lettek aposztaták, aztán felhoztak 60,000 embert Budapestre, hogy azok megünnepeljék s tri um falják a hivatalos Magyarország aposztaziáját. Tölgyfához hasonlították Magyarországot, pedig a gyökereit már tépdesték, mint a szétdarabolásra szánt áldozatot. És mikor az aposztaziát keresztül vitték, akkor hallottuk a szirén hangokat, hogy a külföldön is így van, hogy nem akarják a vallást megsérteni. A külföldre appellálnak? Hátha irigyelték Franciaország, Olaszország sorsát, miért nem lépték át a határt. Van mód a meghonosodásra, ott könnyen megy, ott nem szoktak a honossági törvény miatt miniszterek bukni, mint nálunk Tisza Kálmán. Nem sérti a vallást? Nem a tagadásban van a dolgok veleje, hanem a következményekben. Aki a háznak oszlopait döngeti s sarkköveit kiszedi, hiába mondja, hogy nem akarja bántani a házat. A dekristianizáció megragadván Magyarországot, meg kell tehát tőle szabadítani. Az igazságnak akkor van hóditó ereje, ha határozottan adatik elő. Mi is határozott célért: katholikus revindikációért küzdünk. Ha másoknak szabad, miért nem nekünk?! A. katholikus hírlapíró az egyház szolgája, követjük tehát Urunkat és Mesterünket. Feladatunk első sorban az elvek kifejtése, azután ezek foganatosítása. Anélkül, hogy a politikai szabadságot elítélnénk, felszólalunk a jogtiprás, a társadalmi kinövések ellen, s az absolut emberi jogok kérkedésére az isteni jog szükségszerűségével felelünk. Ránk fogják fogni, hogy a haladás, a fejlődés ellenségei vagyunk, pedig csak fegyelmezzük azt; reakcionáriusnak kiáltanak, pedig tulajdonképpen csak fék leszünk, mely az örült gőzerővel haladó gép futását igazgatja. Az Isten törvényének ellentállni nem lehet, összetör az, mint a próféta szekerének kerekei. Miféle értelme van annak a nemzeti egységnek s békének, ha ez az egységi -falra festett agyrém, a béke pedig, holt tetem? A tévelynek, a liberálismusnak nincsenek gyökerei, mint az élősdi növény, vén tölgyeken tengődik. Éppen azért a jövő nagy átalakulásokat tart fönn számunkra, és a mi igazságunk győzelemre készül. A keresztény társadalomért folytatott küzdelem heve, iTl^tet^észti a liberális okos-,, kodást, mint a száraz szalmát. Tudja meg mindenki, hogy a küzdelemben, mely a katholicismus és modern liberális társadalom között folyik, nemcsak a dogmákat, hanem az erkölcsi s gyakorlati igazságokat is kell védenünk. Mikor önök tisztelt olvasóim egy őszinte s lojális embert lelkesedéssel hallanak beszélni egy nagy dologról; mikor hallják a költőt, ki verseivel megindít egy nemzetet; mikor hallják, hogy valaki az igazságot védi, hirdeti, sőt azért meghal, úgy-e azt mondják: az az én szivem viszhangja! Ilyen viszhangot keli, hogy keltsen minden hithű katholikusban a haza keresztény és nemzeti érdeke. Saját ügyünket s a haza becsületét szolgáljuk, ha hivek maradunk legnagyobb támaszunkhoz, a keresztény elvekhez, ha kiviszszük meggyőződésünket a társadalmi életbe is, s büszkén valljuk meg katholicitásunkat. A mi narkotikus tétlenségünk s elbizakodásunk voltak sok részben okozói, hogy a liberalismus szarva annyira megnőtt. A katholikus nagyratermettség kivitelére alig találkozott népszerűbb s komolyabb alkalom mint most. Isten ujjmutatása ez, hogy ne huzakodjunk többé. Sok alkalmuk volt a magyar katholikusoknak, nagy elvi s jogi kérdésekért síkra szállni. Ámde a népszerűség varázshatalma sosem állt ügyünknek úgy szolgálatában mint most, 1848-ban az igaz nagy rázkódást szenvedtünk, de azok a mozgalmas idők nem voltak a szervezkedésre alkalmasak. Elég volt a hazát megvédeni. Az absolut korszakban pláne nem lehetett volna egy katholikus mozgalmat népszerűvé tenni, mert örült a nemzet, hogy egyéb sebeit gyógyíthatta. A koronázás után sok sérelem ért bennünket, de akkor se lett volna népszerű szervezkedésünk, mert a liberalismus ifjúkorát élte s úgy bomlott utána boldog boldogtalan, mint valami ujannan feltűnt kifestett szépség után az arany ifjúság. Ha a Tisza korszakban vettük volna kezünkbe a tömörülés zászlóját, akkor meg ránk fogták volna, hogy a protestánsok ellen akarunk sikra szállni. Napjainkban azonban, már nincs oldalin"* kon az előbbi korszakok népszerűtlensége. Az előző korszakok inkább csak magát az egyházat érték mélyen, a mostani liberális irány azonban már magát a társadalmat is elkeserítette. Minden vallásra és hazára igazán adó ember érzi, hogy ma, már magának az ezredéves magyar állam keresztény létének vagy nem létének kérdése van felvetve. Arról van hogy : nemzetközi szellemű legyen-e szo, maradt, aztán vette felöltőjét, kalapját s távozott. Az ajtónál vette észre, hogy Íróasztalán hagyta szí var tárcáját s visszafordult érte. Felesége — kivel ma egy esztendeje olyan boldogan töltötte el a szent estét — még ott ült az asztalnál, ölében Emmikével, hanem az egyszer — igaz, hogy először a két hét alatt — nagyon szemrehányó és nagyon csillogóan nedves tekintetet vetett reá. Csonka nem akarta megérteni a harmatos ibolyakék szemeknek panaszos nézését s hogy el ne lágyuljon, inkább ott hagyta szivartárcáját s ment ki a szabadba, hol a hópihék tömör sorokban valóságos boszorkány keringőt lejtettek s az utcák elegáns fehér toilettebe voltak bujtatva. Sajátszerű benyomást gyakorolt Csonkára a nyüzsgő tömeg, meg az utca hófehér takarója s maga sem tudja hogyan, egyszerre olyan bolondos gondolata támadt. Azt gondolta, hogy a felesége lelke is ilyen hófehér tiszta s kár lesz e szent napon megzavarni annak a szép léleknek nyugalmát, boldogságát. De azért ment tovább ; mit is fog a gyerekes gondolatokra adni, s hogy újből elő ne fogják, ott hagyta a nyüzsgő tömeget és az elegáns fehér toilettü utcákat s benyitott egyik kávéházba. — Itt megint a füstös levegő bántotta, meg az a sok csupasz, fiatalos arc és kihörpintvén félbarnáját, újból neki vágtatott az utcáknak azzal a szilárd elhatározással, hogy se lát, se hall. Hanem azért látta a fényesen kivilágított boltok előtt tova siető alakokat, amint felöltőjük alatt ki^bb-nagyobb csomagokat szorongatnak ; látta a puhe prémes bundácskákba burkolózó elegáns mamákat, amint el-eltünnek az üvegajrók mögött, hogy a finom selyemcsipkék, szövetek között válogassanak. Hallotta is itt-ott az édesen csengő gyerekhangokat: mit hoz nekem a Jézuska ? Cukrot, édességet, babát, csecse kalapot, könyvet, és a feleletet rá : mindent, mindent, csak viseld jól magad. És ezeknek láttára és hallatára — bármily szilárd volt is elhatározása — megint csak elővették bolondos gondolatai s még őrületesebb mód kergetődztek agyában, mint a boszorkánykeringőt lejtő hópihék. Eszébe jutott Csonkának az ő kis mamája, aki talán még most is ott ül az asztalnál s javítgatja Emmike ruhácskáját, az aranyos baba meg édes gügyögéssel kérdi: mit hoz nekem a Jézuska s feleletül talán könnyek hullanak puha kezecskéire. Csonka nem is vette észre, mily gyorsan, csaknem szaladva siet s csupán egy-egy nem tetsző kifejezést hallott innen is—onnan is, amint a járó-kelők egyikét-másikát könyökével megtaszította. Akkor meg éppenséggel csudálkozott, mikor a háza előt találta magát; önkéntelenül is érzelgős, szerelmes diákra gondolt, mert ekkora szórakozottságot csak annak lehet megbocsátani. Aztán azzal mentegette magát gondolatban, hogy hiszen a belvárosban nagyon sokan tolongnak; itt a külvárosban kényelmesebben elsétálhat addig, míg valami mulató kompániára akad. Annyit azonban mégis megengedett magának, hogy az alacsonyan fekvő ablakon át bepislantson utcaszobájába, vájjon mit csinál felesége. A csipkés függönyök meg zúzmarás, jégvirágos ablakok kissé megnehezítették szándékát, de a szokatlan világosság mégis fítszürődött rajtok s ez kíváncsivá tette Csonkát. Óvatosan belépett a kapun, óvatosan, csöndesen lakásába nyitott s a csudálkozó szolgálót hasonló óvatosságra, csöndre figyelmeztette s meghagyta neki, hogy menjen a szobába s felejtse nyitva az ajtót. A szolgáló kezdte érteni a dolgot s úgy tett, ahogy gazdája mondta. Bement a szobába s nyitva hagyta ajtaját. A világosság vastag sugárban ömlött ki az ajtón s Csonka csöppet sem bánta, hogy kíváncsisága elragadta. Majdnem térdre hullott, olyan áhitatrakeltő, szent jelenet tárult fel szemei előtt. A szoba közepén két méter magasságú karácsonyfa állott, melynek cukrokkal, aranyos diókkal megrakott ágain kék, zöld, vörös s egyéb szinű gyertyácskák égtek, előtte pedig Csonkáné ült szomorú mosolylyal ajakán és nézte Emmikéjét, mily nagyon tud örvendeni gyermekes szivével, azoknak az ideigóráig tartó csecse-becséknek. Emmike már-már végignézte mind, amit Jézuska hozott neki s odafordulva édes mamájához, kedves együgyűséggel kérdé: Neked mit hozott mama, a Jézuska? E pillanatban nemes tettre határozta el magát az előszobában rejtőző rosz ember. Előlép rejtekéből s elégült mosolylyal — melyet a nemes elhatározás tudata varázsolt ajakára — közeledik bámuló nejéhez, lecsókolván kipirult arcán végig permetező könyeit. A kis baba csak nézi ölelkező szüleit, aztán nem is figyelve édes mamájának későn adott válaszára: Nekem békességet, ismét szerető férjet hozott, édesem, a Jézuska, ismét tovább keresgél játékai között s egyenkint mutogatja papájának: Nézd, tata, ezt is hozta a Jézuska, ezt is, ezt is ... .