Érseki Kisdedóvónő- Képző Intézet, Esztergom, 1895
A növendékek, sőt vidéki társaink között is többen voltak, akik még soha sem jártak e tájékon s így érdeklődve nézték a pilisi hegyek regényes ormait, a szép nyári lakásokat, a Klotild villatelepet, majd Ó-Budánál az aquincumi római épületmaradványokat. Átkelve a Dunán, 4 óra 30 p.-kor a nyugati pályaudvarba robogott be vonatunk, honnét nyomban a keleti pályaudvarhoz indultunk a Teréz- s Erzsébet-köruton át. A pályaudvar közelében levő egyik vendéglőben megozsonnáztunk s azután a még hátra levő három óra alatt végigsétáltunk a Kerepesi-úton, megtekintettük a Nép-színházat, Uránia-színházat, azután az Erzsébet-városi plébánia-templomot s a vele szemben lévő óvónőképző-intézetet s a pályaudvar előtt Baross Gábor miniszter szobrát. Este nyolc órakor már mind a keleti pályaudvarban voltunk, mert 8 óra 30 p.-kor indult vonatunk Fiume felé. Budapesten az államvasutak igazgatósága két kocsit bocsátott rendelkezésünkre, melyekben elég kényelmesen elhelyezkedhettünk. Sötét lévén, a vidékből semmit sem láthattunk, elköltöttük tehát vacsoránkat s rövid idei beszélgetés után, amennyire lehetett, álomra hajtottuk fejünket, de alig hogy elcsendesedtünk, a vonat zökkenése folytán majd leestünk a padokról, mit persze szűnni nem akaró kacagás követett. Gyékényesre hajnalban értünk, hol 36 p.-ig állván a vonat, a kútnál mindnyájan mosakodáshoz fogtunk, ami igen érdekes látványt nyújtott. A hideg víz s a hajnali üde lég felvillanyozott mindnyájunkat, úgy hogy nyugalomra most már nem is gondoltunk. Nemsokára átléptük a Drávát s mindinkább érdekes vidék tárult elénk. Zágrábba érvén, az előre megrendelt reggelihez ültünk, melynek elköltése után képes lev. lapokat vásároltunk, innét küldtük első üdvözletünket otthon maradt szeretteinknek. Zágrábon túl a Száván s a Poszarina lapályos völgyein visz keresztül a vonat. Károlyvárosnál pedig a Kulpát átlépve, a Dobra völgyén felkanyarodik a liburni Karszt lejtőire, melynek vadregényes fenyvesei, majd teljesen csupasz sziklái között kanyarog velünk szédítő mélységek fölött. A vonatból kicsengő magyar szó sok állomáson rokonszenvet keltett, sőt az egyik kisebb vasúti állomás tisztje, néhány magyar dal hallatára, kérte társaságunkat, hogy énekelne a horvátok közé száműzött magyarok vigasztalására. Aki az utat Károlyvárostól Fiúméig megtette, azt soha sem feledheti el. Az itt elő- s eltűnő kép megragadja a síkság és hegy lakóját egyaránt. Még most is előttünk lebegnek a remek képek, melyek minden kanyarulatnál újabb és újabb változatban tárultak elénk. Mintha még most is hallanánk a csodálkozástól s elragadtatásból kitörő örömkiáltást utitár- saink ajkairól: „Jaj de remek, juj de gyönyörű!“ De a vidék fenséges,
