Érseki Kisdedóvónő- Képző Intézet, Esztergom, 1895
53 szinte csodás részleteivel együtt vagyunk kénytelenek szemlélni a legnagyobb sivárságot, pusztaságot is. Mívelhető földről itt szó sem lehet, s ha mégis sikerül a hegyi lakónak egy talpalatnyi alkalmas helyet találni, fáradságos munkával hordja fel földjét a hegy lejtőire és sokszor igazán csak akkora termőföldecskéjét, mint nálunk egy kis szoba, a legnagyobb gonddal rakja körül kővel, vagy védő gátakkal, nehogy a legközelebbi bóra lesöpörje verejtékes munkájának gyümölcsét a tátongó mélységbe. A bóra, mely itt e magaslatokon születik, valóságos réme a tengerin elléki lakosságnak. A horvát fennsíkról hideg, fagyasztó fuvalattal csap le a melegebb tengeröbölre s elpusztít mindent, ami pusztítható. Az út érdekességét csak neveli a hegyi lakók sajátszerü építkezése, a vörös színű házfedő tégla, továbbá a sok alagút, melyek közül a leghosszabb a Kupjak, mely 1223 m. A vonat Licsnél éri el a legmagasabb pontot, innét merész kanyarulatokkal száll alá. Alig hagyja el vonatunk Lies állomást, Plasenál a tenger fenséges látványa, sötétzöld tükrével a szépséges Adria tárul elénk. Kimagyarázhatatlan bűbájos hatással van az emberre a tenger, midőn először pillantja meg azt. A csodás sima s mégis örökön mozogni látszó tükör, mely a nap aranysugaraitól ezer színben ragyog a maga méltóságában, olyan megható s oly vonzó ereje van, hogy az ember nem bir betelni vele s minél tovább nézi, annál inkább vágyik közvetlen közelébe juthatni. Plasetól már a vonat a Karszt lépcsőin mind lejebb fut, mig bejut a Draga völgyébe, hol a Karszt lassanként elhagyja kopár jellegét és zöld babércserjék, olajfák és Cyprus pyramisok között egy utolsó alagutat maga mögött hagyva, 5 óra 55 p.-kor befutott a dédelgetett magyar kikötő városba, Fiúméba. A fiumei állomásnál Jaross Béla hitoktató, Gotthárdi Eszter és Gotthárdi Mária fiumei tanítónők vártak s egész ott idézésünk alatt szives készséggel kalauzoltak bennünket, amely nagy szivességökért ez alkalommal is köszönetét mondunk. A pályaudvarról egyenesen a Deák-korzón levő első rendű Hungária szállóba siettünk s elfoglalván a számunkra fenntartott szép tágas szobákat, első sorban is alapos mosakodást végeztünk, hogy a vonaton reánk ragadt koromtól megszabaduljunk. S ime mintha csak új erőt öntött volna belénk a tiszta víz, az igazán hosszú, majdnem 24 órai út nyomai meg sem látszottak rajtunk. Sietve mentünk le a szálló előtti kertbe, hol kedélyes hangulatban költöttük el az ízletes vacsorát. Hogy az út fáradalmait egyikünk sem érezte, legjobban mutatja az, hogy még vacsora után egy hosszú sétára is vállalkoztunk. Alig
