Érseki Kisdedóvónő- Képző Intézet, Esztergom, 1895

dalma nagyságát kellőleg méltányolni tudjuk, elég annyit mondanom: anya volt! S mégis, a fájdalom első

kitörésében erőt vett magán, s vigasztalta királyi férjét, mert a szeretet amaz isteni balzsam, mely mellett megenyhül a roskadó test gyötrelme. De mig szeretetet lehelő szavai a vigasztalás gyógyírját csepegtették a kesergő apa szivére, az ö lelke lassan megtört, egészsége hanyatlott. Lelki bánattól űzve, testi erőt keresve utazott szüntelen; a szabad természetnek panaszolta el lelke sebét, szivének fájdalmát, de nem tudta feledni veszteségét, egyetlen fiát. Megtörténhetik bár gyakran, hogy holnap talán mosolyogva néz a szem, mely ma könyet ejt, elvesztheti kincseit az ész, de a szív, főleg az anyai szív, nem felejt! És nem felejtett, mig a gyilkot emelő durva kéz elvágta azt a gyenge fonalat, mely őt az élethez, e földhöz kötötte.

Oh te forrón szeretett, áldott emlékű védőszellemünk, miért, óh miért kellett ily véget érned ?! Miért nem állhattuk körül halálos ágyadat, imádkozva érted, leesdettük volna Istentől a kegyet, hogy tartson meg részünkre az évek hosszú során át! Kifürkészhetetlenek az Istennek útai s az emberi véges ész nem hatolhat át annak titkain, azért fejet hajtva mondjuk megadással: „Legyen meg szent akaratod.“ Imádkozzunk, kedves növendékek, megnyugvásért, esdjük ezt le szeretett ősz- beborult apostoli királyunk és fenséges családja részére, hisz minden fájdalom megtörik a lélek erejénél és az önmegtagadás édes békét biztosit a szívnek; adja meg a sajgó sziveknek ezt az a mindenható Isten, ki lever, hogy fölemeljen, sújt, hogy vigasztaljon! A drága halottnak pedig adja meg az elenyészhetetlen világosságot — örök boldogságot.

Mi a halál? Pihenés, melyet nem háborgatnak álmok és szenvedélyek, utolsó nagy állomás, honnan még senki sem tért vissza. Megpihent im most már az ő fájó lelke, vérző szive is! „A sir tanít meg bennün-