Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1943

Isten vele tanár úr! A cím nem más, mint egy kedves, de szomorú búcsúzó az elmúlt világháborúból. Isten veletek fiúk! Elbúcsúztatok és tudjuk, hogy miért. Most érkezett el az ideje annak, hogy a legszentebbet védjük ismét: édes hazánkat. Fáj nekünk, hogy el kell mennetek fiúk! És fáj ez a szülőknek még jobban. Elhalkultak az iskola padjai, csengő dalaitokat elvitte a búcsúzás, csend borult az iskolára, elárvultak a tantermek. Egy hadiárva mondta: „Édesapám tanára ott esett el a III. Isonzócsatában San Martíno del Carso füstölgő romjai között, mert nem akarta a szégyenletes fogságbaesést elviselni, inkább küzdött az utolsó lehelletéig." Ez nem kötelesség volt, ez több volt ennél a rideg szónál, ez a hazaszeretet extázisa volt, melyből ezret és ezret látott a „Doberdó", amikor 18 évesek és 40 évesek piros magyar vére omlott a Karszt piszkos szikláira, vagy akár a Kárpátok ormaira. Ott estek el a tanárok a kis diákokkal egyetemben, tehát nem volt levegő-verdesés az, amit a katedráról hallottunk meghitt magyar és történelmi órákon. Itt zsonganak a lelkünkben, mint a hazaszeretet szimfonikus echói és markáns kifejezői a most is felejthetetlen szent igék: nem vétek a hazaszeretet... fényesebb a láncnál a kard ... ide veled régi kardunk! . . Hadnagy uram! hadnagy uram! el ne essék itt az útban! Piros vér foly a mentére ... Ne bánd! csak az orrom vére!... Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt... És ezt a hazát mindig megmentették, a kómeszek éppúgy, mint a brigadérosok talpasai. „Mohács körül a föld kövér, megöntözé a honfivér ... Kövéredik a teli rét, illatoznak a venyigék, porladoznak a koppányok, minden időn és koron át. Itt minden tér egy temető, a zöld mező, a hegytető, a szőlődomb pirosodik, a piros vértől piros a sík. Hát európai nemzetek, az én hazámra nézzetek, itt hullt a nép egy ezrede, a föld azért oly fekete. És én űzött árva nemzedék, a magyar földre hajlanék, a csontokat szólítanám: hol vagy hazám, dajkám, anyám?... Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!... Bitang emberek kipellengérezték a hazaszeretetet: És ez szégyenkezve elhervadt egy szomorú őszi napon, és a haza elveszett. Senkinek sem fájt ez úgy, mint egy igazi magyarnak. Hogyan is mondta a hadnagy úr?: „Amíg a lélek harcol, nem veszthet csatát!" És a hadnagy úr elesett, de a szelleme itt él tovább az ezredben. Nem herosztrateszi tettekkel akarunk kitűnni, nem gazsággal akarunk világhírt szerezni, hanem csak azt akarjuk e földgömbön, hogy ezt a kicsi, a Gondviseléstől kapott hazánkat bitang kezek ne bántsák. Miért reméljük is ezt? Mert az az erő, melynek igazság az anyja. Ezt tiporták el az őszirózsásnak csúfolt forradalomban. „Tessék fiatal úr virág! Ezt tessék! Őszirózsa. Ez a forradalom virága. Nem tudom, mit mondtam, de azóta az őszirózsa nekem nem virág, még csak nem is gaz. Valami puha, sokkarú polip, mely négy évig a háború pöcegödrében sarjadzott és 3 3