Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1937

6 bábokat. Akarni tud s nekifeszülni az ismert jónak, mégha hirtelen pillantásra félelmetesnek is látszik, mint: a halál. Szívesen hal meg az életért: másokért és a magáért. S ez a vállalkozás vidám, mert a szeretet fűti. Az a szeretet, amelybe Sz Pál, mint mindig megmaradó lényegbe elkophatatlan fényű szavakkal világított be levelében. Az a szeretet, mely a természetben a végtelen Isten bölcseségét, hatalmát s a jóban a legjobbat látja; a szép a Legszebbet juttatja eszébe. A tűz, a víz, virág, az állat s minden teremtmény hangosan kiáltja: „Isten a te kedvedért alkotott engem, ó ember!" Az a szeretet, mely tüzelte Sz. Ferencet s ,,a teremtményekben megnyilvánuló nyomokon követi mindenütt Szeretettjét, neki minden lépcső mely a magasba vezet." (Celanói.) Ez a teremtményeket gyengéden simogató szeretet szól a Teremtőnek s hogy tud újjongani, milyen boldogan, elragadtatással — szavakkal alig, csak kimondhatatlan repeséssel, lángolással — amikor mindenek urát, jóságos Jézusát itt érzi, látja, itt tudja közöttünk a földön. Segítségét, kimeríthetetlen jóságát szinte érthetetlen és fékezhetetlen örömmel öleli körül. Aminél nagyobb már nem történhetett: velünk az Isten, közel és segít és hív és vigasztal és bárorít és lelkesít és örvendeztet és magához enged, magához kapcsol és fűz tőle elbonthatatlan kötelékkel csak ember szakíthat szét. Az Isten nem válik meg az embertől. Ez boldog tudat fakaszt néma csodálatot és csillapíthatatlan örvendezést, mely a lélek hangulatából fakadóan hangos, dalos, vagy néma, csöndes, áhítatos mint az Oltáriszentséget szótlanul néző arsi egyszerű emberé, aki szent plébánosának kérdésére ezt felelte: Én nézem Öt, Ö néz engem. S ez elég és mérhetetlenül sok; több örömet és belső békét már kívánni se lehet. Öröm! Mennyire karakterisztikusan szentferenci vonás. Az, mert rokon a szeretettel. Az öröm szentsége hát hogyne szövődnék bele szinesítően a ferencesek és általuk az emberek életébe. Öröm nélkül fullasztó az élet és nehéz. És bizony olykor-olykor talán sokszor mégis hiányzik! A tétova s szomjas lélek keresi. Ha azonban nem jut el Istenig, megkeményedik a szíve, nem engedi őt magára hatni, tőle lelke a teremtményekhez fordul. Az ember benső nemesebb énje ellen lázadó alsó természet lesz úrrá és irányító, és az érzékek föléje kerülnek értelemnek és akaratnak. Az ember hozzácsorbul a törpe ideálokhoz. Elveszíti érzékét a nagy dolgok iránt, kiesik az Eucharisztia bűvköréből. De sok lélekhez eljön mégis a pálfordulás pillanata és kínlódásában fel-fel csuklik lelkéből a kiáltás: Uram tépj el a világtól és fordíts örökre magad felé. S ez nem más, mint az öröm fészekverése, azé az örömé, amely a szeretetnek a gyermeke. Szeretet. Szép szó, tartalmas ige, mindig áhított valóság. Legbiztosabb