Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1937

7 út az Úrhoz, legvilágosabb célmutató fény, Istenhez ölelő kar. A ember beszéde Istennel, az egymásratalálás. Mindent hozzá emel föl. Hozzá, aki kegyelmek nélkül senkit sem bocsát el, bensők és tetteink lelkesítője és segítője. Gyenge teremtményt, mindent az ő szemével néz, az ő tükrözését látja mindenben, mint Sz. Ferenc. Érette mindent vállal és mer is, mert lendítője és sikerrevivője az akarati elhatározásoknak. Ez csak abból a benső egyesülésből fakadhat, születhetik, mely szinte hihetetlennek, lehetetlennek valósággá teljesülése, csodák igénybevételétől sem visszariadó nagy tett: az Oltáriszentség, hogy Isten állandóan velünk éljen, bennünket segítsen. Ez örömet kelt, szeretetet szít, áldozatosságra késztet. Aki igazi eucharisztikus életet akar élni, abból nem hiányozhatik az áldozatosság. Jézus áldozat az eucharisztiában és áldozat köztünk való élete, melyet — lelkünket szeretve — szerető rabságban tölt. Áldozat. Szó, mely számtalanszor hangzik el, valóság mely von-von magához, vagy hátatfordítunk neki; — szó melyet szeretnénk kiirtani az emberiség szótárából és édes érzéssel dobbant meg szíveket, tény melyet gyűlölettel tiporna el az egyik, de himnuszos elragadtatással emel Isten felé a másik. Az egyiknek nem kell az Isten, mert parancsol, a másiknak nem kell más csak az Ö parancsa, mely véd összecsuklástól, elhajlástól. Az egyik mondja: a bűn az erő, a másik: gyöngeség születi a vétket. Az egyik, aki félreáll Isten útjából és mitsem akar tudni róla és hogy lelke tátongó űrjét betöltse s kétségbeesett kiáltását elcsitítsa, minden fáradtságot vállal Isten ellen is a bűnért és látása eltompult már, a bűnt nem rossznak, természetesnek mondja — hangoztatja; — a másiknak minden gondja: lelkének megsimogatása, érzékenyen őrizni a bűn fuvallatától is és vállalni mindent Istenért: vállalni az áldozatot. — Áldozat kell, hogy kirobbanjon a jóság és lefulladjon a rossz, a bűn. Indítás és erő kell ehhez. Nem valósulhat meg kitartásraserkentés nélkül. Aki nem vállal áldozatot, naggyá nem nőhet. A legkívánatosabb emberi nagyság a szenté. Erre a csúcsra sokan az elérés lehetetlenségének gondolatával tekintenek föl. Nem csodák teszik az embert szentté, hanem az Isten akaratához igazodó élet. Ezért lehet Isten előtt kedvessé az elbukott is, aki a lélek és test, Isten és a sátán vonzása közt vívta harcát; akik mellett a hitet, igazságot kereső úton percek, hónapok, esztendők vonultak el nehezen, kínosan, míg végre rájuk derült a fény, a megnyugtató bizonyosság. De ezt csak percről-percre megújuló s minden mást feláldozó becsületes lélekharc, áldozat hozhatja meg. Aki azelőtt földre nézőn kerülte Isten tekintetét, az később bátran és rezzenéstelenül belenézhet Isten sugárzó arcába, de csak vállalt áldozatos tettek után. E nélkül nincs a szakadékból szabadulás; nincs a biztos úton kitartás,