Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1933

6 Gyászünnep és erőforrás/) Minden ünnepnek, mindenféle ünneplésnek és ünnepélynek, ha nem csak látszatos, festett és erőltetett az, megvan és elengedhetetlenül meg is kell legyen az illő háttere, csakúgy, mint az eszmei tartalma és gyakorlati jelentősége. Bármilyen természetű legyen is az ünnep, az ünneplés és ünnepély, ennek a három mozzanatnak össze kell sűrítődnie benne. Akár vallási, akár profán, polgári vonatkozású, akár nemzeti gondolat kifejezője, akár egyéni érdemet elismerő jellegű az ünnep, csak akkor mondható lélekből lelkedzettnek, csak akkor szól lélekhez és fog meg szíveket, ha elővillog, sőt kicsap belőle, mint tűzkemencéből a láng, mind az egyik, mind a másik, mind a harmadik. Azt hiszem, nem csalódom abbeli állásfoglalásomban, hogy ez az elvi kiindulópont szolgáltat megfelelő alapot a magyar október 6-hoz, mint gyászkeretes nemzeti ünnephez és teszi ezt számunkra élménnyé, valóságos erőforrássá. Ami október 6-nak hátterében meghúzódik, az nem illúziók szétfoszló világa, nem képzelgés és mese, nem a mondák délibábos romantikája, hanem — történelem. A mi történelmünk. Helyesebben : október 6-án viszontagságos történelmünknek egy keserűen dicsőséges és dicsőségesen keserű fejezete e'evenedik föl és újul meg lelkünkben. Fenséges, de véres, fájdalmas, de fölemelő emlékek! 1849 október 6-hoz fűződnek. Vagy nem fenséges-e az a véres való, hogy negyvennyolcas honvédeink nagynevű vezérei, az aradi tizenhárom, nemcsak bravúrosan harcolt a szent magyar szabadság kivívásáért, de a haláltól sem riadt vissza, mikor az önkény és erőszak tobzódása bitófát ácsolt nekik és sortüzet vezényelt reájuk ?! . , . Fájdalmas emlékek ezek, melyekre gondolva, ténylegesülnek néhai való nagyságos vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc lélekbemarkoló kiáltványának ismerős kezdő szavai: recrudescunt inclytae gentis Hungáriáé vulnera . . . felszakadnak a jobb sorsra érdemes, nemes magyar nemzetnek régi sebei... De felemelők is ezek az emlékek! Avagy nélkülözi-e a lendítő elevenerőt az a honszerelem égő tüzéről pattant csodás példaadás, melyben mint vérkeresztségben, névre, vérre s *) Alkalmi beszéd, melyet szerző elmondott az iskola 1933 okt. 6-ki ünnepélyén.