Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1938

8 szere. 51. o.). A kellemetlen érzések mellőzésénél még fontosabb mindennemű kényszer mellőzése. Don Boscó egyenesen megtiltotta, „hogy padonként vonuljanak az oltárhoz és teljesen száműzte intézeteiből az úgynevezett általános szent áldozást. A jámbor buzgólkodást szívesen vette és pedig miméi gyakrabban, de az ilyen felbuzdulásnak mindenkor' önként kell megnyilvánulnia. A gyakori, sőt a mindennapi áldozásnak hirdetője volt, de minden kényszer mellőzésével, a tökéletes szabadság alkalmazása mellett, még a nagy ünnepeken is." (U. o. 31. o.) Az esztergomi Egyházi Főhatóság nem régen a nevelőknek külön körlevelet küldött a gyakori szentáldozásról. Voltak akik a rendszabályokkal nem tudtak mit kezdeni. Egyesek azt olvasták ki belőle, hogy áldozzunk mindennap, mások viszont, hogy áldozzunk kevesebbet. A körlevél világos célja ezzel szemben az volt: felhívni a figyelmet a gyakori szentáldozás két feltételére: a tiszta lélekre és a tiszta szándékra. Ügyeljenek a nevelők arra, hogy az ifjúság ne áldozzék súlyos bűnben, emberi tekintetből. Neveljük az áldozókat a szentáldozás helyes szándékára, adjunk alkalmat a gyakori szentgyónásra és kerüljünk mindent, ami egyeseket „moraliter" arra kényszerítene, hogy kellő dispozició nélkül áldozzanak. A körirat tehát nem szól a gyakori szentáldozás ellen, sőt ellenkezőleg a gyakori és jó szentáldozás hathatós pártfogója. Hirdessük tehát bátran Don Boscóval: „A gyakori szentáldozás, gyakori szentgyónás a mindennapi szentmisehallgatás a fenntartó oszlopai annak a nevelőintézetnek, amelytől távol akarjuk tartani a megfélemlítést és a botot. Sohase kényszerítsük a fiúkat a szentségekhek való járulásra, hanem csak buzdítsuk őket, és adjunk neki alkalmat erre. A lelkigyakorlatok, a három- és kilencnapi ájtatosságok, szentbeszédek, hitoktatások alkalmával emeljük ki annak a vallásnak szépségét, amely a polgári társadalomra, a lélek üdvösségére nézve oly hasznos eszközöket tud nyújtani, mint aminők a szentségek. Ilymódon az ifjak önként éreznek kedvet ezekre az áhitatgyakorlatokra, szívesörömest és haszonnal végzik azokat." (Bosco Szent János Élete; Lemoyne-Ádám, Szalézi Müvek Rákospalota, 1934. II. kötet 144-145. o.). Minél gyakrabban merít a lélek a természetfölötti élet erőforrásaiból, a szentségekből, annál erősebb, rugékonyabb, boldogabb lesz, de a szentségek csak akkor válnak a lélek éltető erőforrásává, ha az ember -nemcsak külsőleg járul oda, hanem belsőleg is járul hozzá. A szentségekhez való járulás, az ájtatossági gyakorlatok legyenek szivet-lelket nemesítő élmény, csak így válik a jó megtevése az ifjú lélek második természetévé, csak így alakul ki benne a katolikus öntudat. Mi az oka annak, hogy annyi leány, aki vallásos nevelésben részesült, ha kikerül az életbe, mintha elfelejtené mindazt, amit az iskolában, az intézetben tanult, gyakorolt? "Laci bácsi" két okot említ: ,,Az egyik talán a meglepetés lehet, amelyet a világ gyakorol az új „körülmények" közé lépő leányra. Olyan dolgokat Iát, hall, tapasztal, amelyekről eddig nem, vagy csak burkoltan beszéltek előtte. De nem is szólhattak előtte egész nyíltan anélkül, hogy lelkének ne ártottak volna. Sok lelki küzdelem között, sok beszéd, csábítás hallatára szinte