Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1938

7 kész elhinni, azt, hogy őt a hittanárok és apácák tisztára be akarták csapni, el akarták ámítani. Ha ezt fel tudja róluk tételezni, akkor persze veszve van, a szirének hangja az élet tengerén elbájolja őt, és rohan a hang után vesztébe ... Egy másik oka az elvfeladásnak, minden jófeltétel szegreakasztásának talán az, hogy ez a nagylány nem tudja magát függetleníteni a kétesértékíí új „körülmények" befolyása alól, és úgy táncol, ahogy azok fütyölnek. A kívánt öntudatot csak úgy lehet elérni, ha értelmével felfogja, hogy mily fontos a hit gyakorlata, mily jó. mily hasznos, szükséges a vasárnapi szentmise, a pénteki böjt, a gyakori szentgyónás és szentáldozás. Ha mindez a leánynál csak merő külsőség, akkor nem csodálom, ha egyszer azt beszélik róla, hogy az a napi áldozó, kongreganista református templomban esküdött, misékre nem jár, felcsapott vadevezősnek, ilyen és olyan mulatóhelyeken látták." (Máriakongregáció 1939. 7. sz. 10-11. o.). Ennek a magát függetleníteni nem tudásnak, ennek az öntudathiánynak mélyebb oka lehet a leánynak máshoz alkalmazkodó, másra támaszkodó, utánzó természete, közvetlen oka rendszerint a hibás nevelés. A külső gondoskodás mellett elmaradt az öntudatraébresztés, a belső önálló cselekvésre való indítás. Ha a leánynál az említett vallási gyakorlatok a kellemetlennek, a kényszernek érzésével kapcsolódtak, a gyakorlatok nem váltak sajátjává. Internátusokban a szentmisehallgatás, ima, lelkiismeretvizsgálás, gyónási és áldózási alkalom éppen úgy benne van a napirendben, mint az étkezés, hallgatás, lefekvés ideje. Ha az említett öntudatraébresztés nem történik meg, könnyen előfordulhat, hogy a leány megszokásból vagy kényszerből végzi a napirendet és nem veszi észre, hogy a napirend egyes részei között értékkülönbség van. Az ilyen leány, ha kikerül az életbe, a napirenddel együtt elhagyja a szükséges valTási gyakorlatokat is. A nevelőnek tehát növendékeiben ki kell alakítania a keresztény jellemet, a katolikus öntudatot, amely képessé teszi őket arra, hogy az életben az isteni Gondviselés áital számukra kijelölt hivatásban megállják a helyüket és elérjék örök céljukat. Ez nagy feladat. „Quid maius, — mondja Aranyszájú Szent János — quam animis moderari, quam adulescentorum fingere móres? Omni certe pictore, omni certe statuario, ceterisque huiusmodi omnibus excellentiorem hunc duco, qui juvenum animus fingere non ignorat." (In. Cap. 18. Math. Hom. 60. vö. De la Salle Sz. János ünnepe Breviárium máj. 15.) Ifjú lelket nevelni szép, szent iiivatás, de nagy felelősség is. Ez a felelősség fokozódik akkor, ha a nevelő egyházi személy. A gyermek nehezen tud különbséget tenni nevelő és módszer, tanár és tantárgy között. A nevelőről kapott benyomásait átviszi a tárgyra, amit az tanít, a vallásra, amit az képvisel. A hittanárban és a szerzetes tanárban nemcsak az egyházi személyt, hanem az egyházat magát látja. A katolikus nevelő munkájának és életének tehát olyannak kell lennie, hogy az egyház róla is elmondhassa, amit Szent Kláráról mond: „Eius enim vita erat aliis eruditio et doctrina, unde ceterae vivendi regulám didicerunt." (Breviárium aug. 12.) Az ilyen „eruditio et doctrina" meghozza gyümölcsét. Ha a tanítványok el is esnek, el is tévednek az életben a szenvedések súlya alatt, a nyugod-