Városi reáliskola, Esztergom, 1939

Húsz esztendő ... Húsz esztendő hosszú idő nemcsak az ember életében, hanem a nemzete'ben is. Különösen az olyan húsz esztendő, mint amilyen az elmúlt két évtized volt. . . Még most is elfog a borzadás, ha az akkori, Dante infernális képeihez hasonló, szörnyű helyzetre gondolunk. Hadseregünk bomlófélben, ezeréves határainkon idegen söpredék tódul befelé, köztük olyan, aki legkevésbbé érdemelte ezt meg; idebenn pedig mindenütt súlyos gazdasági helyzet, amelynek üszkös romjain egy félrevezetett garázda csoport tombolja vérgőzös mámorát. És ami talán a legfontosabb, legsúlyosabb, a nemzet mintha elveszítette volna hitét önmagában, bizalmát a jövőben, minden erejét, tulajdon önmagát. Az ellenség gőgös vezérének elbizakodott magatartása a sírkereszt, a trianoni békeparancs pedig csupán a koporsófödél volt, amelyet az ezeréves nemzetre és egész dicső múltjára az új idők kényurai rácsuktak. Sok súlyos helyzetet élt már át a magyar, de ennyire kétségbeejtőbben nem volt még soha ! Ekkor, igen, ekkor, amikor már minden elveszett, alakult meg egy maroknyi csoport, amely arra vállalkozott, hogy életet, önbizalmat, hitet, reményt galvanizáljon a kihűlt tetembe; hogy felállítja a rombadöntött oltárokat, meggyújtja a szent lángot az igaz Istennek és eszméinek; hogy felépíti a feldúlt otthont, a családi szent tűzhelyet és visszaállítja a társadalom egészséges életét és annak törvényeit. 1*