Városi reáliskola, Esztergom, 1934
16 temi tanároknak az előbbi oldalon idézett megállapítása mondja — „csekély lesz az ifjúság általános képzettsége" és „hiányos lesz a felkészültségük a főiskolai munka" s általában minden szellemi munka elvégzésére. Hogy az okot keresésben szempontokat nyerjünk, állítsuk ezekkel a tapasztalatokkal párhuzamba az elméleti pedagógia megállapítását. „A tanítás — mondja Weszely 1 — közös működése a tanítónak és tanulónak. A tanító része: a tanulásra való indítás, az anyag kiszemelése, elrendezése, az anyag közlése, a nehézségek elhárítása. A tanuló része: a figyelem, a kívülről jövő hatások fölvétele, a megértés, az emlékezetbevésés, a begyakorlás. — A tanító és tanuló között tehát bizonyos lelki közösségnek kell létrejönnie. A közös munka tárgya: a tanulni való anyag. Ezt közös munkával kell feldolgozni." Ha most feltesszük, — amint hisszük — hogy a tanító a maga részét megfelelően végzi és mindent megtesz a tanulásra való indítás, az anyag kiszemelése, elrendezése, közlése s a nehézségek elhárítása ügyében, akkor ebből a párhuzamból nyilvánvaló, hogy a panaszolt eredménytelenség oka a tanulóban van: nem végzi el a közös munkának rá eső részét. 2 A kívülről jövő hatásokat befogadja ugyan, de mert nem figyel, nem appercipiál s így a megértés nem világos; értékélményből fakadó érdeklődés híjján nem igyekszik a megismerteket — a tanulni való anyagot — megtartani s nem végzi el a munka teljességéből az emlékezetbevésés, a begyakorlás feladatát. A közös munka így nagyrészt egyoldalú munkává, csak a tanító munkájává válik; a lelki közösség tanító és tanuló között megszakad s ezzel elvesztettük a kapcsolatot a gyermek lelkével. A tanuló — mondhatnók — már csak testileg jár az iskolába; csak külső kényszerforma, ha a bizonyítvány s ennek alapján a jobb társadalmi elhelyezkedés reményében — amint mondani szokás — „végigjárja" a középiskolát. Belső indíték aligha tartja ott. Majdnem azt mondhatnók, hogy a mai, különösen a háború utáni gyermeki lélek és a nagyjában mégis csak régi iskola idegenül állanak szemben egymással. És szinte tragikus az a kényszerű megállapítás, hogy a gyermeknek ez a lelki megváltozása szükségszerűen vezetett régi tanító eljárásunk eredményének csökkenésére. Mi, pedagógusok tudjuk talán a legjobban megfigyelni, mert minduntalan aggódva kell tapasztalnunk, hogy ebben az előbb (15. 1.) 1 Weszely: Nevelés- és tanítástan. VI. átd. kiad. 1928. 113. 1. 2 V. ö. Gaudig i. m. 188. 1. „Worauf es aber ankommt, ist nicht die Entfaltung der schneidigen Energie des Lehrers, sondern die Entfaltung der Energie des Schülers." — 200. 1. Az „ars docendi"-néi sokkal fontosabb a tanuló „ars discendi"-je.
