Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1939

9 És amikor ezzel a hálával és elismeréssel adózunk a tanítószerzetesrendek előtt, a legmélyebb alázattal kell meghajtani fejünket a legelső szerzetesnek — a nyugati szerzetesség megalapítójának, pátriárkájának — Szent Benedek emléke előtt. Közel másfélezer éve immár, hogy a nursiai szent itt járt e földön, de hogy nem járt itt hiába, — hogy amit alkotott, nem hiába alkotta, — bizonyság rá, hogy fiaiban, a Szent Benedekrendben és az ő rendje, az ő Regulái nyomán keletkezett más rendeknek életében, munkásságában ma is él: tanít, nevel, jobbít, tökéletesít még ma is. Itt ismét meg kell állni egy pillanatra, — valamit ismét meg kell állapítani: ha egy intézmény immár másfélezer éves, akkor az az intézmény nem lehet egyszerű emberi intézmény, hanem az az Isten műve, az Isten akarata. És ha egy intézmény, egy szervezet, valamely országban pontosan olyan idős, mint maga az az ország — és ez az ország egy ezeréves ország, — akkor, én azt hiszem, a Magyarok Istene Magyarországot a bencésrend segítségével akarta itt a Kárpátok medencéjében kialakítani. Nagy tisztesség számomra, hogy amikor ezekkel a gondolatokkal hódolhatok a magyarországi Szent Benedekrend előtt, tehetem ezt Magyarország hercegprímásának magas színe előtt, aki maga is ennek a szerzetesrendnek tagjai sorából emelkedett Magyarország legmagasabb egyházi és közjogi méltóságába. Sorsom külön kegyének — kedves szerencsének — kell egy másik körülményt is tekintenem. Éppen 3 hónappal ezelőtt, amikor a főispáni beiktatáson szerencsém lehetett nekem is e vármegye közönsége előtt bemutatkozni, azt mondottam, hogy: amikor vármegyébe jöttem, — a vármegyébe — vármegyei szolgálatba — csak visszajöttem. Körülbelül ugyanígy vagyok a rend itteni tagjaival is. Mert amikor új pátriámban, Esztergomban, velük kedves baráti kapcsolatba kerültem, tulaj donképen csak régi kapcsolataim újultak fel c renddel. Szülővármegyémben, Zalában, ugyanis annakidején hosszú éveken át szolgáltam két olyan járásban, ahol bencésapátságok voltak. Ezekből az időkből őszinte hálával — és igaz örömmel, hogy még ma is jóegészségnek örvend — emlékezem vissza a bölcs és aranyoslelkű Kroller Miksa zalavári apátúrra, aki annakidején Zalavármegye közéletében is igen előkelő szerepet vitt. Továbbá ugyancsak a zalavári apátságból a rend akkori nesztorára, Vargha Samu főtisztelendő úrra, akkori gyóntatóatyámra. Kegyelettel gondolok vissza az akkori tihanyi apátúrra is, Halbik Cipriánra, továbbá a nagy matematikusra, Borossay Dávidra, akinek egy balatonfüredi találkozás alkalmával „békültem meg", mert az egykori algebraórák emléke, az ő vaskos matematikakönyvei rossz álmaimban bizony, néha még ma is visszajárnak . . . Ugyancsak Balatonfüreden ismerkedtem meg a derüslelkű Réthei Prickel Mariánnal, akinek egészen különleges tudományos munkásságát talán úgy határozhatnám meg, hogy: népdalgyüjtője és költője volt a magyar táncoknak. De ezeken a személyes nexusokon kívül vannak nekem sokkal régebbi kapcsolataim is a Szent Benedekrenddel! Magyarországnak ugyancsak e szezetesrendből lett egykori nagy prímása, Vaszary Kolos, szintén keszthelyi diák volt. És keszthelyi diák volt a rend mai főapátja is, akivel abban az egyéletre szóló kapcsolatban, amely a volt diákot az alma materhez fűzi, büszkén vallhatom magamat diákszövetségi társának.