Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1929
13 Úgy tervezte tehát, hogy még életében utódává koronáztatja fiát : a megkoronázott ifjú királlyal szemben az ő halála után sem meri majd trónkövetelő megzavarni a belső békét, a nemzet egységét ; biztosítva lesz majd egész élete munkájának eredménye : az egységes, keresztény Magyarország. Kitűzték már a koronázás napját is 1031 szeptember másodikára Székesfehérvárra. A királykoronázás ünnepségeiből azonban a földön gyászszertartás lett. A dolog valószínűleg úgy történt, hogy az ünnepségekkel kapcsolatban nagy vadászatot is rendeztek. Erdeink akkor még telve voltak veszedelmes vadakkal : bölénnyel, medvével, farkassal, vaddisznóval, úgyhogy a kártékony dúvadak vadászata jótétemény volt a környék lakosságára, de nagy veszéllyel járt a vadászokra nézve. A vadászaton elejtett vadak rendszerint asztalra is kerültek, mert a vadászzsákmányt úgy értékelték, mintha a házigazda a maga nevelte állatokat, vagy saját terményeit adta fel a lakomára. így érthető, hogy Szent Imre — mint máskor is — azért is részt vett a vadászaton, mert mintegy ő volt a házigazda. A vidám vadászat azonban gyászra fordult. A részletekről semmit sem tudunk, csak a szomorú véget : azt is egy német följegyzésből, a hildesheimi évkönyvekből. Egy megsebesített vadkan halálra sebezte a trónra szánt királyfit. Szomorú menet vitte be a halálra vált sebesültet, vagy inkább élettelen holttestet Székesfehérvárra. Képzelhető az udvar megdöbbenése, Szent Istvánnak, Boldog Gizellának szivettépő fájdalma. Lehullott fejük koronája; a herceg szent lelkével elszállott a jövőért, a nemzet, a magyar kereszténység sorsáért aggódó király nyugalma, biztos reménye ; megrendült a keresztény magyarok bizalma: sötéten merült föl a kérdés: Mi lesz? A gyászfátyol, a fekete bakacsin mintha nemcsak egy herceg koporsóját, a koronázásra várt fejedelem ravatalát borította volna, hanem egy nemzet egységének, erejének, biztosságának a temetését jelentette volna. Mindenki érezte az udvarban, az országban a hirtelen csapás roppant súlyát. Sírva zokogtak a koronázási ünnepségre összegyülekezett hatalmas országnagyok, komoly főpapok, az egyszerű magyarok. „Rövid élet alatt sok időt töltött be," mert mindenkor „kedves volt Isten és emberek előtt." Szent István óhajtása szerint Székesfehérvárott temették el abba a fényes templomba, melyet a Nagyboldogasszony tiszteletére emeltek. Sírja fölött, a krónika szerint, szép márványsíremléket állítottak. 1 De még szebb volt az az emlék, melyet a szent herceg a keresztény magyarok szívében emelt magának. A Képes Krónika szerint „a zsenge ifjúság virágában — nem úgy, mint a közönséges emberi természet szokott — Isten kegyelméből kitüntetve, föl volt ékesítve az igazságosság és a bölcseség, a bátorság és mértékletesség, az okosság és tudás, a szelídség, irgalmasság és adakozó bőkezűség, az alázatosság és türelem erényeivel és a többi kalholikus és államférfiúi erényekkel." A roppant gyászban csak az a tudat nyújtott vigasztalást, hogy az ifjú herceg halálával szentje született az égnek, hogy „Mennyből szállott 1 Szent Imre sírjára állítólag Domokos fehérvári prépost kőlapot készíttetett a következő felírással : Hic díví Stephani quondam sanctissima proies Dux Emericus noscítur esse situs.
