Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1912

18 megtartja és hogy ezen közös megbeszéléseknek célja az „összhangzatos együttműködés" elősegítése. Az alkalom tehát megvan. De mit tapasztalnak a tanárok, akik a kitűzött időben készséggel várják az érdeklődőket? Azt, hogy ez az érdeklődés a fagyponton áll s csak bizonyos esetekben száll egy kicsit. Bizonyos esetekben mondom, mert általános tanügyi tapasztalati tény az is, hogy mikor ébrednek az illetékesek az „összhangzatos együttműködés" szükségességének tudatára: az értesitő osztás előtt és év vége felé. Vájjon mikor keresik a szülők illetve helyetteseik az iskolával való közvetlen érintkezést? Talán akkor, ha gyermekük örömmel jár az iskolába s mosolygós arccal, vidám lélekkel tér onnan haza? Vagy akkor, amikor szívesen végzi a dolgát s szeretettel beszél tanárairól és tanulótársairól? Vagy talán, ha dicséretet, szorgalmának jutalmát viszi haza ? Sajnos, nem ! Mindnyájan, kik tanítással foglalkozunk nagyon jól tudjuk, hogy az a közvetlen érintkezés otthon és iskola között csak akkor történik — tisztelet a kevés kivételnek —, ha közeledik a bizonyitványosztás ideje s a szülő ismerve „jó" gyermekét szükségesnek tartja, hogy a tanárokat egy kis elnézésre, egy utolsó „javító" feleletre s általában jóindulatra és könyörületre kérjék. Vannak azért a szülők között — igaz, hogy kevesen, de a szállásadók közt meg épen fehér holló számba mennek, akik bizonyos időközökben felkeresik „nevelőtársukat" a tanárokat s őszinte közvetlenséggel beszélnek gyermekükről és teljes méltánylással hallgatják a tanár tapasztalatait. Nem Ítélem el feltétlenül azokat sem, akik a föntebbiekhez tartoznak s csak a végső szükségben fordulnak a tanárhoz, mert ezekben is meglátszik, hogy mégis törődnek gyermekükkel s jövőjét, ha mindjárt nem is a legalkalmasabb és leghelyesebb módon, de mégis szivükön viselik. De azt már igazán hihetlennek tartanám, ha magam is nem tapasztaltam volna, hogy van olyan szülő is, ki beíratja gyermekét, de azonkívül soha feléje sem néz az intézetnek, soha, még ha alkalma volna is rá, nem kérdezősködik gyermekéről s úgy veszi az iskolát, mintha az valami gépezet volna, hova a nyers anyagot csak bele kell dobálni, a munkát elvégzi maga is. Dermesztően hideg, lélek, szív és szeretet nélkül való gondolkodásmód ez. Nem is hihető, hogy az ilyen szülő otthon melegebben tudna beszélni az iskoláról! Pedig fontos kelléke a nevelésnek, hogy a gyermek arról a helyről, ahol testét, lelkét, eszét, szivét, minden gondolatát erőssé, nemessé, ellenállóvá akarják képezni s azokról, akik ezt a munkát végzik, mindig csak az elismerés, a tisztelet, a szeretet hangján halljon beszélni.*) De mi *) Aeneas Sylvius már a XV. században ezt írja : „A tanítóra nézve mi sem kedvezőtlen annyira, mint az, ha a gyermek tanítóit gyűlöli, kiket te, ha okosan akarsz csele-