Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

18 Az előbbiről a táncnak nem nagy barátja, Szentpéteri István megelégedéssel írja 1696-ban: „Efféle a mi hazánkban én tudomásom szerint nincsen." Az utóbbiról pedig az volt a megrögzött hazai közvélemény, hogy a „táncolásnak mesterségét tanító mestereknek az ő hivataljok nem szabados és nem tisztességes hivatal." Vagyis apáink a tánctanító mesterséget csakúgy lenézték, mint a hivatásos mulattatók: alakosok, csélcsapok, csúfok, markaifok, pótorok, sódok, trágárok s más effélék foglalkozását. Nem lévén tánciskola és tánctanító, kérdés: kitől, vagy hogyan tanulták őseink a táncolásnak mesterségét? Ki, vagy mi táplálta s fejlesztette ki vérbeli táncösztönüket és ügyességüket, amely bármikor versenyezhetett a legtáncosabb európai népekével? Szentpéteri boszankodva említi föl, hogy tánciskolák és tánctanítók nélkül is tudnak a magyarok táncolni, mert „őket a satyrusok megtanítják." Közönséges szóval ez annyit jelent, hogy a táncos ügyesség benne van a magyaroknak vérében. Bethlen Miklós önéletírásában azt jegyzi meg Erdélyről, hogy ott „csak. a hajlandóság, a bor és a muzsika a mester." Az elsőre nézve tehát megegyezik az anyaországi Szentpéterivel, azaz: a táncügyességnek alapját az öröklött hajlamban találja, amelyet — tapasztalása szerint — a bor és a muzsika szokott rendes ösztönképpen megindítani. Valóban más források is bizonyítják, hogy apáink csakugyan bőven éltek táncaik előtt ilyetén erősítőkkel, főképpen étellel és itallal. Már a XVI. század elejéről való Sándor-codexnek jámbor apáca irója is kiemeli, hogy a tánchoz egyebek között „szükségösök a jóllakás — mert (veti közbe!) éhön nem jó az tánc! — és részögség." S ehhez hozzáadhatjuk, hogy illemszabályszerű szokás-mondása volt apáinknak: „Nem illik étel előtt a tánc," melynek gyakorlati voltát Szentpéteri is megerősíti eme tapasztalatával: „A tánc többire jóllakás után szokott gyakoroltatni, amint a mindennapi szemlátomás bizonyítja." Am a jól lakásnál erősebb ösztönző volt a borital. Úgy tetszik, mintha őseink Cicerót (: „Nemo saltat sobrius, nisi insatiiens" = senki se táncol józanul, hacsak nem részegen) követve tartották volna, hogy „részegség nélkül nem lehet tánc", mert a régi irónak szavai-