Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

19 ként: előbb „Edusának" (= az evésnek) és „Potinának" (= az ivasnak) áldoztak, vagy mint Szentpéteri magyarán kimondja: „a hasukat étellel és itallal megtöltötték" és „úgy kerekedtek aztán neki a táncnak." A Vásárhelyi daloskönyvnek (1672.) egyik nótája is víg kedvvel zengi, hogy „jó borunk termett, ki ad jó erőt: táncra gerjesztőt." De még a bornál is erősebb táncösztön volt a dal és a muzsika. Apor és Cserei megegyezően tanúsítják, hogy a síppal fújt magyar nóták indították az embereket „mind a táncra, mind az italra, mind a vígságra." Innét a táncnótáink legrégibb elnevezése: tánchajtó dal! Tehát rövidre fogva megállapíthatjuk, hogy a régi magyarok vérbeli ősi tánchajlamának az étel, ital és dal voltak indítóerősítő ösztönei. Nem csodálhatni, hogy ilyen ösztönzőszerek bővében nem szorultak külön tánctanító mesterekre. Mindamellett a külföldi (: német és lengyel) egyetemeken járó magyar úrfiak közül többen keresték fel azokat az iskolákat, melyekben már rendes mesterek tanították a divatos úri táncokat. Szepsi Csombor Márton református papjelölt európai bolyongásait leírva 1617-ben Dancka (= Danzig) városáról azt is megemlíti, hogy vannak benne „számtalan scholák, kiknek némelyikében német, lengyel, francia s egyéb nyelveket, némelyikben szép táncokat, némelyikben vitézséget és fektülést (= vívást) tanítanak." És például ffaller Gábor erdélyi úrfiról tudjuk, hogy 1633-ban Leydenben tanulva járt tánciskolába. Bethlen Miklós mintegy magyar érzését fitogatva írja magáról, hogy „Németországban nem tanult volt táncolni." (Az igaz, hogy saját megvallása szerint nem is volt semmi érzéke hozzá!) A nép gyermekeinek két tánctanuló és gyakorló alkalmatossága volt: a kicsinyeknek a dallal kisért (máig divatos) táncos játékok, melyeknél körben táncolva szoktak párt választani s egymást házasítani; a nagyobbaknak pedig a fonók, melyekben Heltai Gáspár állítása szerint (1552.) a legények „éjjel tizenkét óráig tomboltak a leányokkal." Egyébként arról is vannak tanúságtételeink, hogy a szülők maguk oktatták táncra gyermekeiket. Decsi Gáspár (1582.) és Gyulai Mihály (1681.) erősen feddik ezért a korukbeli apákat-anyákat. 2*