Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910
1519-ben azt írja a brandenburgi kancellárnak, hogy pompásan farsangolt, alakokoskodott és táncolt a különben szörnyen szegény királynak udvarában, ki ugyanakkor maga is vigan járta a toporzékot (= táncot) az uraknak társaságában. A másik meg Massaro Ferenc velencei követ, ki 1525-ben (okt. 5.) szemlátomás után jegyezte föl Lajosról, hogy napközben hatszor-hétszer étkezik, bőven iszik, mulat, tobzódik és táncol egész éjjel (: „ballar tutta la nőtte"). Már ezen tanúvallomásokból is elég valószínűnek tetszik, hogy apáink a „táncos" melléknevet nem ok nélkül vonták magukra, mert lent és fönt: nép és fejedelem egyaránt táncos kedvűek valának. Még jobban kiviláglik pedig ez egyéb sok régi hiteles történeti bizonyságból. Ezekből eleve is meglehet állapítanunk, hogy a régi magyarok a mostaniaknál hasonlíthatatlanabbal táncosabbak, sőt annyira táncosak voltanak, hogy kevés párjuk akaát Európában. Az Árpádok korából ugyan csak gyér idevágó adat áll rendelkezésünkre, de a kevés között is találunk egyet, amely biztos alapot ád a következtetésre. Ez az 1279-i buáai zsinatnak 46. végzése, amely szigorúan meghagyja a plébánosoknak: „Ne tűrjék meg, hogv a nép a temetőben, vagy magában a templomban táncra kerekeájék." Ez világosan beszélő bizonyság: — egy olyan nép, mely még az Isten házában s az ezt körülvevő temetőben sem átallott táncra kerekedni, csak vérbeli, született táncos nép lehetett, méltó ivadéka azoknak a kalandozó magyar harcosoknak, akik Eckehard krónikája szerint 926-ban a sanctgalleni kolostorban (tehát ugyancsak szent helyen!) áldomás után „csapongó jókeávvel táncoltak vezéreik előtt. 1 1 Az a legkülönösebb, hogy őseinknek ez a szent helyeket se kímélő tánckedve éppen a legsúlyosabb megpróbáltatások idején: a török uralom és a nemzeti szabadságküzdelmek korában emelkedett legmagasabbra. Részben már a XVI. százaá is, áe főkép a XVII. és jolytatólag a XVIII. százaá volt a táncoskeáv fénykora Magyarországon. Számos hiteles tanúságtétel bizonyítja ezt. Az érdekesebbeket itt foglaljuk össze: Decsi Gáspár 1582-ben a táncot a korabeli magyar „regnáló" (= uralkodó) bűnök közt tárgyalván, szomorúan ekkép panaszkodik: „ Látjuk, mely igen az emberek között eláraáott ez éktelen játék
