Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

6 nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van, s érezvén jobban-jobbati nemzeti méltóságodat, becsüld meg még az aprókban is magadat/" * * I. „Táncos magyarok." Ezzel a titulussal Gyulai Mihály, a dobi református eklézsiának lelkipásztora tisztelte meg apáinkat 1681-ben Debreczenben kiadott „Tánc jutalma" c. művében, nagy szomorúsággal állapítván meg, hogy ez a „sok bűnökkel teljes ocsmány vélek uralkodott, uralkodik is e mái nap közöttünk." De Gyulai nem áll magában e névadással, mert egy ismeretlen nevű paptársa, ki 1668. és 1696. között 52 strófás verset írt a tánc ellen, szintén „táncos"-nak titulálja a korabeli magyarságot, mivelhogy a tánc szerinte is „ö több rútság között egy ugyan megrögzött rútság az engedetlen magyar népben." Ám, a „táncos" jelző nemcsak az egész nemzetnek jutott osztályrészéül, hanem — úgylátszik — egyik városunk lakóinak is közmondásbeli tulajdona volt, tudniillik Miskolcz városáé, amelyről Oláh Miklós Hungáriájában (1530. táján) azt a megjegyzést teszi, hogy „oppidum incolarum choreis iam olim famosum" azaz: lakosai táncairól már régente hírhedt város." 5 ehhez Bél Mátyás magyarázatképpen fölemlíti Adparatusában (1735.), hogy emlékezetes példabeszédek nyelvünkben a — „miskolczi tánc" és a „táncos miskolcziak". Sőt egyik királyunk is megkapta a „táncos" címet, nem más, mint a szerencsétlen mohácsi ütközetnek szomorú végű áldozata, II. Lajos. Ennek udvari káplánja, a naiv és fontoskodó Szerémi György beszéli emlékiratában (1545—47.), hogy a gyászos kimenetelű csata után Szapolyai György e szavakkal támadott a menekülő ifjú királyra; „Tu rex, bestye tanchos kiral, perdidisti regnum Hungáriáé" vagyis: te bestye táncos király tönkre tetted Magyarországot." 5 hogy a táncos jelzővel való eme szemrehányás nem volt alaptalan, arra két szavahihető tanú is akad. Az egyik Lajosnak unokabátyja és nevelője, Brandenburgi György őrgróf, ki