Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

5 ideje, hogy megmentsük, ami még megmenthető, mert maholnap úgyszólván semmink sem lesz belőle! Mi e dolgozatunk cikkelyeiben nemzeti táncunk, vagy helyesebben — táncolásunk múltjával foglalkozunk: vizsgálat alá fogjuk s lehetőség szerint tisztázni akarjuk apáink tánckedvét, táncos alkalmait, táncolásának ösztöneit, módját, illemszabályait és hangszereit. Az eredmények megállapításában szemüggyel leszünk minden ez idő szerint hozzáférhető forrásra : nemcsak a már ismertekre, hanem a figyelemre kevésbbé méltatottakra, sőt egészen ismeretlenekre is. Azt azonban eleve hangoztatnunk kell, hogy forrásaink tulajdonképpen csak a XVI. századtól kezdve vannak. Az előbbi korra nézve jóformán puszta föltevésekre vagyunk utalva. Csupán annyi bizonyos, hogy őseinknek a legrégibb időben is volt sajátos tánca s a tánchoz igen nagy kedve; de a táncolásuk módjáról az eddig ismert történeti kútfők majdnem teljesen hallgatnak. Továbbá kiemelni való emellett, hogy a XVI. és XIX. századok közt lelhető forrásaink is szerfölött gyérek, szűkszavúak, vázlatosak. Jobban csak elszórt vázlatokat, megjegyzéseket, odavetett nagy vonásokat, kifejezéseket és szavakat találunk, melyekből nem annyira történetírói kombinációval (= következtetésssel, csoportosítással), mint nyelvészi akribiával (= aprólékoskodással, kicsinyes összeillesztgetéssel) lehet a mult képét valamelyes módon visszaállítanuk. Munkánk tehát nagyobb részben nyelvészi, mint történetírói munka. A célunk könnyen érthetően kettős vele: a tudományra és a tanítványokra egyaránt tekintő. Egyrészt tisztázni óhajtjuk a magyar műveltségtörténetnek némely homályosabb fejezeteit; másrészt lelkesitőleg kívánunk hatni tanuló ifjúságunkra, hogy ismeretet szerezvén egyik legnemzetibb sajátosságunk múltjáról, komolyan érdeklődni kezdjen faji tulajdonaink iránt s ezenmód ezeréves helyzetében testvértelenül itt élő nemzetünket eredetiségeiben tudatosan tanulja becsülni. Ha valamikor, hát épen a mai egyre jobban elnemzetietlenedő korunkban szükséges, hogy folytonosan szemünk előtt lebegjen Csokonai Mihály koszorús költőnknek Dorottyájához írt egyik jegyzetében hagyott emez intelme: „Jusson eszedbe édes magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy