Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

11 tel feledtetni tudta még a rang- és osztálykiilömbséget is. Mert, hogy főuraink nem szégyelltek a cselédjeikkel s egyáltalán az alacsonyabb ranguakkal sem táncba elegyedni, — tehát Apor szószerint igazat írt róluk ! — azt egyéb, még pedig idegen forrás is megerősíti. Ez az 1683-ban és 84-ben kiadott Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus c. utirajz-féle német munka, amely hazánknak XVII. századbeli állapotáról számos érdekes, másutt nem lelhető vonást örökített meg. A vizslaszemű német utazó a magyar mágnás lakodalmakon szerzett tapasztalatait közölve, elfogulatlanul dicséretképpen állapítja meg, hogy a mi főuraink nem olyan nagyratartók (: „nicht so hoch tragen"), mint mds nemzetbéliek, például táncközben valamely katona kiveheti egy úrnak kezeiből a feleségét és előtte táncolhat vele, s viszont az úr is gyakran visz el egy szobaleányt és táncol vele a szolgája mögött. „Ők — teszi hozzá tisztességnek tartják, mikor ilyes felváltás történik" (: „das halten sie erst vor eine Ehre, wann dergleichen Abwechslung geschehen".) Es hogy a szolgarend maga mennyire rabja volt a táncszenvedelemnek, azt már a föntebb közölt tanúvallomásokból is elképzelhetjük. Egyébként még külön is idézhetjük bizonyságul Szentpéteri Istvánt (1697.) aki szerint az alsóbb osztálybeliek is „két kézzel kapják a táncot " és házaikban „alig vagyon egy mennyegző vagy más egyéb vendégség, amely tánccal nem rekesztetik bé; a lakodalmakat mulatságnak sem tartják, ha a fekete sereg táncát nem pengetik és nem ugordják; csak tor az, s nem mennyegző, az holott nem ugorhatnak s táncolhatnak." Szóval: számos hiteles történeti följegyzés igazolja, hogy apáink nemcsak a prédikátorok éles-hegyes nyelvén, hanem valóságban, vérük szerint is „táncos magyarok" valának. 11. Három a tánc! — Táncra tánc! Aligha voltak kedveltebb fölkiáltásaik a régi magyaroknak vidám perceikben. Az elsőt a muzsikusok és önmaguk biztatására untalan hajtó-