Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

12 gatták táncközben, mint az első ismert magyar „fűzfapoétának", Koháry Istvánnak következő verssoraiból szépen kitetszik: „Az táncot megvonják, Járni el nem unják, Mulatnak nagy frissen Mert hahogy megszűnne, S hegedűs pihenne, — Mondják: három az tánc! Azt is hogyha érzik, Hogy majd elvégezik. — Megint: három az tánc! Ropják, frissen ropják 5 nagy ékesen járják — 5 ugyan: három az tánc!" Ez apáinknak egyik legrégibb és leggyakoribb táncszava, amely egyszersmind ékesenszóló bizonysága a táncban való kitartásuknak. Mert tudnivaló: nem azt akarták ezzel jelenteni, mintha éppen három tánc esnék egymás után kedvükre, hanem ugyanazt, amit a mostani „hogy volt"-tal szoktak táncosaink kifejezni, vagyis tánc-folytató kívánságukat. Ám a „táncra tánc!" máig közmondásszerű táncrikkantásunk ennél még többet jelent, jelenti a táncba való vak belemerülést, vagy magyarán : a táncbeli telhetetlenséget. De vájjon beszélhetünk-e őseink táncbeli telhetetlenségéről? — Minden bizonnyal! A múltból eleddig napfényre került történeti följegyzések teljesen jogot adnak reá, hogy ez állításunkat a legkomolyabban hangoztathassuk. A meggyőző adatoknak nem is egy, hanem két nagy csoportja kínálkozik bizonyításra : az egyik a ránk maraát régi táncnevek tekintélyes száma s evvel kapcsolatban táncnyelvünk ritka gazáagsága, másik a hajáani táncalkalmaknak feltűnő sokasága. Szinte hihetetlenül hangzik manap, pedig puszta igazság, hogy apáink nem kevesebb, mint hatvan különféle táncnevet hagytak reánk (nem szólva a teljesen idegen nevű táncokról!). így teszem táncolták, vagy legalább is közelebbről ismerték a bojnyík, tolvaj v. zsivány; borbély; bunáás; cicke; cigány; csizmaáia v. varga;