Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

II. Horatius a költészetről szólván, legelőször is minden költői műnek leglényegesebb kellékére, az egységre, figyelmeztet, a mely ugy az egésznek összhangjában, mint az egymáshoz illő részeknek helyes összekapcsolásában áll. Hogy pedig ezt szemléltetővé tegye, mint mondani szokták, „a contrario" indul ki s olyan festményt ir le, a mely e kívánalmaknak épen ellenkezőjét mutatja. nHa valamely festő lónyakat csatolna az emberi főliöz s a mindenünnen összeszedett — vedett tagokat a legkülönfélébb tollazattal fedné be ugy, hogy a felül szép nő csúnya fekete halban végződtük: vájjon ha megszemléltetnék veletek, elfojtanátok-e a nevetést, barátim? Higyétek meg, Pisok, az ily festménynek szakasztott mása lenne az a költemétiy, a melynek üres, semmit mondó képzelményei a lázbetegnek álmadozásaiként tűnnek fel ugy, hogy sem láb, sem fej nem illik az egységes alakhoz." , (1-8.) Élénken szemlélteti itt az egységgel nem bíró költeményt a monstruosus festmény által, mely a következőkből áll: szép női fej, lónyak, tollas állati tagok és halfark. Horatius ezen, valamint a következő képekkel alkalmasint az akkori festők képtelen és agyrémes festményeire célzott, mint ezt kortársának, Vitruviusnak szavaiból következtethetjük. Panaszkodik ugyanis a jeles műépítész, hogy a festők, mily szörnyképeket festenek a szobák díszes falaira; egy példát is emlit, hogy a növényszárhoz hasonló oszlop tetejére virágot rajzolnak, a melyből két fő emelkedik ki és az egyik az emberéhez, a másik a vadállatéhoz hasonlít. Ezek, ugy mond, nem felelnek meg a valóságnak, azért nem is helyeselhetők. 1) ') »Pinguntur nunc tectoriis monstra potius, quam ex rebus finitis imagines certae . . . . ex coliculis flores dimidiata habentes ex se exeuntia sigilla, alia humanis, alia bestiarum capitibus similia : haec autem nec sunt, nec fieri possunt, nec fuerunt. Neque picturae probari debent quae non sunt similes veritati.« Vitruvius 7, 5. Hasonlókép vélekedik Platon is : TÓÓS y£ Olfiai OS (pávai itv ; öúv Tíávza Xóyov, oÍgtif.q Lwov avveözúvcti GLOLiá zi e%ovza avzov, lóozs [ir[Z£ ctxfxpctXov stvai, /.itjzs ccJlovv, a/J.a utaa z Vyfiv xcti (ixoa TíQtnovz áAÁrjJ.Oig xai ZOt oho yeyça^lfVa. (Phaedr. p. 264.) V. ö. Lukianos De hist. cons. c. 23. Quintilianus 8, 3, 59.