Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

IG De Nores és Parrhasius Horatius eddigi szavait az inventiora, Grifolus pedig a dispositiora vonatkoztatják. Valójában azonban mindkettőre kell azokat értenünk; mert mind a szükséges részeknek világos fölismerésére, mind pedig helyes elrendezésökre rámutat Horatius. Most a felsoroltak ellen kifogást (vTiocpooct, subiectio) tesznek, amelyre azonban ö maga azonnal meg is adja a feleletet (ard-imoffoná). „ Ugy ám, de a festőknek és költőknek mindenkor megvolt a joguk cs szabadságuk bármit is merészelni. Jól tudjuk mi azt és e szabadságot meg is adjuk s magunk számára is követeljük ; de nem ugy, hogy a vad a szelíddel, kigyók madarakkal, bárányok tigrissel egyesüljenek.

1,

1 (q—13.) Az ellenvetés, a mely Wieland szerint csak oly tanítványtól várható, mint a milyennek az ifjú Pisot képzeljük, előfordul Lukianosnál is ily alakban : „Régi közmondás, hogy a költök és festők nem tartoznak számadással."

1) Innen aztán a 9-ik versnek mintegy átalakításával vált közmondássá : Multa licent stultis, pictoribus atque poetis. Horatius megadja ugyan e szabadságot ; de meghatározza annak természetét és határát ; t. i. soha sem szabad természetellenesség s képtelenségbe csapnia. Miután rámutatott a festők szokásos hibáira, ugy azonban, hogy a háttérben mindig a költőket kell értenünk, most áttér különösen a szerkezeti hibáknak példákban való feltüntetésére. „ Nagyszerű, sokat igérő kezdet után ide is, oda is biborfoltot vetnek, hogy messzire vesse ki fényét; például mikor Diana berkét és oltárát, a kies szántóföldek közt szaladó patakocska környékét, vagy a Rajna folyót, vagy a szivárványt ecsetelik, jóllehet ezek itt épen nincsenek helyük&tu^S talán jól tudod festeni a ciprusfát, de mit használ ez, való az, ha megrendelésre olyan reményvesztett embert kell festened, a ki hajótörés után a partra még is kiúszik ? Hatalmas boros kancsóba kezdve a korong fordultával miért kerül ki bögrécske ? Szóval bármit kezdesz is, egyszerű és egységes legyen az(14—2J.) Horatius szelíden gúnyolja a költőknek azt a szokását, hogy a műnek zengzetessé tételére külső leírásokhoz folyamodnak, a melyek magukban véve lehetnek ugyan szépek, de nem illenek a kezdethez és a mű egészéhez : ugy virítanak ki a költemény többi részeiből, mint a biborszegély a tógán, vagy az abroszon. Ezen oda nem illő leírásokra három példát hoz fel az akkor ismeretes darabokból. 1) A szentelt ligetek leírása igen kedves tárgyuk volt az eszmeszegénységben szenvedő költőknek ; azért igen könnyen helytelenül alkalmazhatta azt az avatatlan költő az eposzban, vagy azon Jphigenia cimü darabban, a melyre Welcker szerint Horatius itt céloz. Diana berke és ligete alatt közönségesen *) Pro imag. 18. TlaXaioç oiUoç o Xôyoç aPev&vvovç fh'ai xai Ttoirjzàç xai yoacpéaç. V. ö. Diphilos Athen aeosnál 6, 1.