Beke Margit: Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. 1948, (Esztergom, 1997)

Szentbeszédek

szerződéseinket. Akárhányat a szerződők esküje erősített meg, vagy egész világ előtt kötötték le magukat a népek segítségünkre és védelmünkre. Ezeknek alig láttuk valami eredményét, értelmét. Az egy felszabadító háborút3 kivéve, ha jöttek is segítségünkre, csak rosszabbodott az ínségünk. Legújabban 1918-ban beleszédültünk a Wilson-féle önrendelkezési jogok szépségébe, hallatlan reményeket fűztünk hozzájuk. Későn vettük észre, hogy mindenkinek szóltak ezek az elvek, de a négy égtáj magyarsága nem rendelkezhetett magával, ellenségei azonban kényükre-ked- vükre rendelkezhettek vele. Megtévesztő statisztika, hegy- és vízrajz szerepelt a tárgyalás asztalánál. A minap de sokat beszéltek nekünk csudaszép chartákról, emberi jogokról, nyomor- és félelemmentes békéről. A többi égtájat - nem mostoha- ságból - most mellőzzük. De a Duna-Garam mentén magyarokat mint embereket is az ősi földön törvényen kívüli állapotba helyeztek, elvették nyelvüket, javaikat, templomaikat, iskoláikat, házaikat, temetőiket, kaptak helyettük gyalázatos magyar belenyugvással vándorbotot vagy szudétai házat, amelynek új lakói a csallóközi telkes gazdák és törpebirtokosok egy másik deportálás óta, csak az egerek és patkányok tanyáit kapták otthonul. Benne fuldokolnak a nyomorban és az űzött rabszolgák békéjében. Az emberi jogokról nem beszél senki; akik könnyedén világra szülték azokat, elhagyták, mint a fürj a fiát, strucc a tojását.

De sok várat emeltünk mi IV. Béla óta a magunk oltalmára; Pázmányok, Széchenyi Györgyök, vármegyék és szegény jobbágyok, de leginkább a templomok kely- hekkel, szentségtartókkal, hihetetlen áldozatokat hoztak várerősítési adó címén Nádorra, Eszékre, Szegedre, Temesvárra, Kanizsára, Csáktornyára, Érsekújvárra és a kisebb végvárakra. Fel-fellobbant bennük némelykor az egész világtól is megcso- dáltan Hunyadi és Zrínyi diadalaiban a magyar hősiesség dicsősége; de bizony az országgyűlések sokszor vád alá helyezték a magyar és még többször az idegen várkapitányokat, akik könnyedén feladták a várakat és pusztulásra, dúlásra adtak viruló vidékeket, templomokat, nőket, erős férfiakat, apró csecsemőket és verítékes terményeket.

Mintha azon a borús testamentumos napon, 1038. augusztus 15-én nagy Szent István mindezt mind látta, átszenvedte volna, vészes időkre azért adta nekünk a történelmi csalódásokkal szemben az igazság tükörét, az elesettségben a Szomorúak vigasztalóját, gyötrődő Magyarok Boldogasszony és Fájdalmas Anya patrónáját.

Ebben a jelben, a Boldogasszony palástja alatt egyszer már felépült ez az ország. Most nekünk kell módot adnunk a Nagyasszonynak hívő magatartásunkkal, kitartó és egyetemes esengésünkkel arra, hogy megmutathassa, hogy pártfogása mit segíthet, hogy Édesanyánk ma is.

Ehhez az kell, hogy mi is Mária gyermekeinek bizonyítsuk magunkat az élet egész vonalán. A Boldogasszony Évének áramkörébe kapcsolódjék be egész hittel, bizalommal és szerető ragaszkodással az eddigi nagyszerűen megmozdult vonalakon belül minden vidék; falvak, városok, tanyák és családok.

Vannak nagy bűnök és fogyatékosságok világszerte és itt is. Az emberek nagy zűrzavara szembefordult az Isten rendjével. Elveszett a gép és tudomány vonalán az ember ott, ahol a kereszténységtől elfordult, az igazságnak és szeretetnek hátat fordított. Hol vannak az Isten jogai, a Tízparancs három elseje; nem csoda, ha a töb132