Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
mint pl. a lelkipásztorkodástan vagy katekétika. A mondás nem volt túlzás: "Germania docet". Az elméleti megújhodást követte a gyakorlati, megszülettek a német katolikus egyletek és laikus szervezetek százai és a német katolikusok időnkénti nagy seregszemléje, a "nagygyűlések" ("Katholikentage"), amelyek később azután még politikai pártok megszületéséhez is vezettek, az ún. "Centrum"-Párthoz és a Bajor Néppárthoz ("Bayerische Volkspartei"). A német katolicizmusnak ez a hallatlan előretörése természetesen több helyütt visszatetszést is kiváltott, elsősorban politikai téren. Otto von Bismarck kancellár meg is próbálta az ún. kultúrharc során (1870-1878) a német katolikusok erejét letörni, de ebbe beletört a bicskája. 1878-tól kezdve kénytelen volt az egyházat lényegesen korlátozó, sőt elnyomó intézkedéseit visszavonni. Ebben XIII. Leó pápa segítségére volt, amennyiben a német politikai katolicizmus vezetőinek nagy bosszúságára Bismarcknak lehetőséget nyújtott arra, hogy tekintélyét megőrizze. Ezután az I. világháborúig a német katolikus egyházat csak egy teljesen felesleges belháború zavarta, az ún. szakszervezeti vita. A katolikus szakszervezeti mozgalom ugyanis ajtót akart nyitni a széles tömegek, azaz más felekezetek előtt is, míg ennek konzervatív szárnya két püspök vezetésével ellenére volt. A sorozatos vádaskodásnak, római feljelentgetéseknek az lett az eredménye, hogy a katolikus szakszervezeti mozgalom végül is elsorvadt. MAGYARORSZÁG Magyarországon a virágzó barokk vallásos életnek, pasztorációnak és teológiai műveltségnek a jozefinizmus vetett véget. Noha II. József halála előtt, 1790-ben az egyházat korlátozó, sőt sértő intézkedéseit visszavonta, a jozefinizmus kicsinyes szelleme minden fontos vonatkozásban tovább élt. 1. Ferenc császár (1792-1835) hosszú rendőrállami uralkodása, valamint a Metternich-korszak (1809-1848) az egyháznak biztosította ugyan a hatalmát és rangját, de teljesen felügyelete alá is helyezte. Az 1822-es pozsonyi, utolsó nemzeti zsinat története vagy a teológiai oktatás formája - amikor még a tankönyveket is a hatóságok írták elő - világosan bizonyítja az egyház teljesen függő helyzetét. Magyarországon elmaradt a vallásos romantika, Széchényi Ferenc gróf bécsi köre nem befolyásolta a hazai híveket, helyét a jozefinista eszmék nyomában a felvilágosodás foglalta el. Ez előbb a felső és alsó papságban hódított, majd az értelmiségieken keresztül a polgárság széles rétegeibe is behatolt. Á vallásos közömbösségnek csak egy jó vonása volt: a felekezetek közötti béke, sőt úniós törekvése. Az 1830-as években érezhetővé vált ultramontanizmusnak a kölni zavarok adtak újabb lökést, ennek nyomában nálunk is napirendre került a vegyes házasságok kérdése. Ezt Lonovics József Csanádi püspök ügyessége révén 1840-ben az ún. Lambruschini-féle instrukció rendezte. Ettől függetlenül azonban később is, egészen 1895-ig a vegyes házasságok kérdése a parlamenti viták egyik lényeges pontját képezte. Az ultramontanizmus Magyarországon sereget sohasem számlált. Ellenkezőleg, a felső és alsó papság körében előbb a francia kései janzenizmus hódított (ennek története Magyarországon még ma sincs feldolgozva), majd az ugyancsak francia eredetű katolikus liberalizmus jött divatba. Az 1848-as forradalom ennek szabad utat is nyitott. Papok névtelen röpiratokban az egyházi autonómiát, az egyházi vagyon állami kezelését, a papság egységes, állami fizetését, a püspököknek a papság által, a plébánosoknak a hívek által történő választását, fölösleges egyházi intézményeknek, mint káptalanoknak, apátságoknak, prépostságoknak, férfi és női szerzetesrendeknek a megszüntetését, a papi nőtlenség eltörlését, a papság civil ruházatának engedélyezését, a szentségek, szentelmények és körmenetek reformját, a breviárium, rózsafüzér és a zarándoklatok eltörlését és a magyar nyelv liturgikus használatát követelték. Legmesszebb azonban Horváth Mihály kinevezett Csanádi püspök ment, aki mint a forradalmi kormány kultuszminisztere nem kevesebbet, mint az egész magyar katolikus egyház "demokratikus és liberális" reformját tűzte ki célul. Az 1849. augusztus 20-ra egybehívott Forradalmi Egyházgyűlés nem jött ugyan létre, de tervezete fennmaradt. Ez a gyűlés évente egyszer ülésezett volna. Az állam feladata az lett volna, hogy az egyházi reformot végrehajtsa. A Gyűlés tagjai egyharmad- részben egyháziakból, kétharmadrészben világiakból állottak volna, akiket választás útján küldtek a központba. A felső papságot egyetlen egy püspök, egy kanonok és egy szerzetesfőnök képviselte volna. A tervezett gyűlés első pontja az egyházi vagyon újraszervezését tartotta szem előtt. Az 52
