Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - IX. Egyház és társadalom
JÓZSA LÁSZLÓ A KARMELITA REND 50 ÉVES MŰKÖDÉSE AZ ALFÖLDÖN Az elmúlt év tavaszától 1991 novemberéig bezárólag jubileumi megemlékezések egész sorát tartja Kunszentmárton túlnyomórészt katolikus vallású népe. Pontosan ötven éve ugyanis annak, hogy a Hármas-Körös partján elterülő alföldi kisvárosban letelepedtek a kármelita szerzetesek, s habár sok megpróbáltatáson mentek keresztül, de mégis folyamatosan működik az általuk létrehozott kápolna: az alapítás első évében ideiglenes helyen, 1941 óta pedig a nagy anyagi áldozattal felépült kétemeletes rendházban. A végtelenbe nyúló alföldi táj szelíd lankáin, a dús vizű folyók közelében a középkor folyamán egymás után épültek a nemzetségi monostorok, s a templomok boltívei alatt egekbe szárnyalt a bencés szerzetesek zsolozsmája. A ránk zúduló sorscsapások azonban elpusztították a sarjadó egyházi kultúrát az Alföldön. Kelemen Krizosztom szép szavait idézve: "A magyar Alföld térítő kolostorait rég eltemették a történelmi viharok, és befedte a feledés homálya. Kunok, besenyők, tatárok, törökök dúlása eltüntette minden látható nyomát az egykori virágzó kolostori életnek..."1 Az Alföld tiszántúli részén települések százai váltak földdel egyenlővé a 150 év alatt gyakorta ismétlődő csaták nyomán. Templomok pusztultak, monostorok néptelenedtek és enyésztek el örökre. Ezek visszaállítását 1686 után a reformáció térhódítása tette lehetetlenné, a Dunántúlon és Észak-Magyarországon megmaradt szerzetesi közösségek pedig a jozefinista egyházpolitika szándékainak álltak útjában. Az Alföld térképe századokon át jelezte azt a fehér foltot, amely a történelmi viharok elvonulása után fájdalmas mementóként hirdette, hogy Magyarország e középső nagy táján el kell jönnie ismét a keresztény megújulásnak. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az alföldi városok és falvak népe kimaradt volna az egyház pasztorációs tevékenységének hatóköréből. Csupán arról van szó, hogy a hatalmas távolságok és rossz útviszonyok miatt a zárt településekhez és szórványcsoportokhoz nehezebben juthatott el Isten igéje, mint például a sűrűn lakott dunántúli települések híveihez. Jól ülusztrálja ezt Kunszentmárton egykori hírneves tanítójának, Veress Jánosnak "Régi idők fakult írásai" című visszaemlékezéséből a következő jelenet: Dósa József kunszentmártoni plébános a múlt század utolsó éveiben búcsús híveivel hazafelé igyekezett. A távoli pusztán, az út szélén egy anya négy gyermekével együtt lépett eléje és így kiáltott fel: "Álljon meg, főtisztelendő úr, hogy gyermekeim megcsókolhassák felszentelt kezét, hiszen ezek most látnak életükben először papot!"2 De még ennél is lehangolóbb kép tárult a Tiszazug legnagyobb apostola: Berecz Skolasztika elé, amikor felmérte a csépai szőlők világtól elzárt lakóinak helyzetét, vallási elhanyagoltságát. A református falvak közé ékelődött katolikus szórványok lelki gondozása csak századunk első felében indult meg, iszonyatos nehézségek leküzdése árán.3 Kunszentmártoni viszonylatban attól függően csökkent a pasztoráció, tehát a lelkipásztori munka hatékonysága, ahogyan növekedett a távolság a település központjában álló templomtól és iskolától. A község szélén, rossz lakáskörülmények között már az elszegényedett népréteg lakott, melynek gondolkodására jelentős befolyást gyakorolt az egyre jobban beáramló liberális eszmék hatása. Ennek jelentőségét sokáig lebecsülték, csak századunk húszas-harmincas éveiben ismerte fel a közvélemény az egyházellenes propagandában rejlő veszélyeket. Az egyház már a századforduló idején felfigyelt a tömegek magárahagyatottságából eredő vallási közömbösség teijedésére, és "missziók" tartásával igyekezett a lelkeket felrázni, a passzív néprétegeket az aktív vallásosság útjára visszavezetni. Ezek a missziók tulajdonképpen nagyon alaposan előkészített, általában nyolc-tíz napig tartó intenzív lelkigyakorlatok voltak. Két-három meghívott szerzetes mondott tartalmas beszédeket a különböző néprétegek, esetenként külön a nők és férfiak, öregek és fiatalok előtt. A kiemelkedő szónoki képességgel rendelkező jezsuita, lazarista és ferences atyák a vallásukat elhanyagoló emberek sokaságát nyerték meg az egyház számára. Kunszentmártonban 1890-től kezdődően tartottak népmissziókat, általában tíz évenként. Ezek 505
