Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - VI. Szimbolika, haraldika, művészettörténet
T. MÉREY KLÁRA TEMPLOMOK, ZSINAGÓGÁK ÉS SZERZETESRENDEK A DÉL-DUNÁNTÚLON 1830-1866 KÖZÖTT A történeti kutatás és ezen belül a gazdaságtörténet művelői számára egyre fontosabbakká válnak azok a források, amelyek településekre lebontva tartalmaznak adatokat, információkat. Egy-egy terület vallási és ezzel egybekötve: kulturális életéről is akkor kapunk igaz képet, ha az országleírások, lexikonok, sematizmusok és más források konkrét adataiból próbálunk visszakövetkeztetni, összerakván a múlt ránk maradt mozaikkockáit. Ez utóbbi kategóriába tartoznak az istentiszteleti helyek és a katolikus valláshoz kötődő szerzetesrendek, melyeknek száma és elhelyezkedése egy-egy terület vallási és kulturális helyzetére is fényt vet a XIX. században. A rendelkezésünkre álló sok és esetleg fontosabb források közül most a XIX. század két eltérő időpontjában keletkezett, de egy szerző: Fényes Elek által összeállított földrajzi ismertetés adatai körül emeltük ki a Dél-Dunántúl területére vonatkozó és témánkat érintő tudnivalókat. Azért választottuk ezt a forrást, mert ez az, amely minden akkor bevett vallás istentiszteleti helyeit - a településekről érkező bejelentések alapján - vett számba. Fényes Elek első, általunk használt munkájának második kiadása 1841-ben hagyta el a nyomdát, de a települések jó részében még az 1830-as évek népességi adatait közölte. A második műve 1865-ben, illetve 1866-ban került kiadásra, és már a szabadságharc utáni idők "ismertetőjegyeit" találjuk benne. Dél-Dunántúl négy megyéjének: Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyének területében alig van eltérés, csupán a járások beosztásában hagyott valami kevés nyomot az önkény- uralom másfajta beosztási rendszere. Mindamellett számolnunk kell területi eltérésekkel is (elsősorban az adatok pontosságát illetően), s figyelembe kell vennünk a forrásokban rejlő hiányosságokat is. Vizsgáljuk meg elsőként a tényeket, ahogyan azok a településekre lebontott vizsgálati anyag elemzéséből kiemelhetők. E vonatkozásban két táblázat és két térkép segíti elő tájékozódásunkat. Az utóbbiak csupán a terület piacos helyein, természetes központjaiban: a városokban és mezővárosokban mutatják be az istentiszteletekre szánt épületek (templomok, kápolnák, imaházak és zsinagógák), továbbá a szerzetesrendek számát, míg a táblázatok a két említett időszakban az egész területen (falvakban és pusztákon is) számszerűen állítják elénk - a feldolgozott forrás adatai alapján - ezek adatait. Az 1830-as, 40-es években Dél-Dunántúl négy megyéjében 906 570 fő élt, akiknek 73,9%-a volt római katolikus, 1,8%-a görögkeleti (akik nagyrészt a török uralom idején betelepült szerbek voltak), 22,4%-uk protestáns (református, illetve evangélikus), és 1,9%-ra rúgott az izraeliták aránya. A térkép jól mutatja, hogy a nagyobb és forgalmasabb településeken (főutak mentén, piacok találkozási helyein stb.) fekvő népesebb városokban általában több vallásnak is volt istentiszteletre rendelt épülete, de pl. Pécsett, amely Dél-Dunántúl egyetlen szabad királyi városa yolt ekkor és püspöki székhely, igen alacsony számban találunk a római katolikuson kívül más vallásúakat. Itt települt meg a legtöbb szerzetesrend is. Igaz, ez utóbbiaknak gyakran csak a rendházát jelzi ez a munka, hiszen a II. József rendeletére feloszlatott szerzetesrendek újraalakulása, helyük megtalálása - úgy tűnik - még nem ment át a köztudatba, az országleírás ezt nem jelzi egyértelműen. Az elnevezések azonban tovább éltek, és ez a jogfolytonosság igényét is jelzi. Néhány városban több azonos felekezetű templomot is találunk, ezzel szemben a falvak közül csak a népesebbekben volt több felekezetnek is temploma. Általában, ahol a többségi valláson kívül nagyobb számban éltek más vallásúak, azok ha nem volt külön templomuk, akkor a legközelebbi templomos helyhez tartoztak szervezetileg. A római katolikus és a protestáns felekezetek esetében gyakran találunk filiálékat, amikor is templom vagy kápolna volt egy helyen, de pap nem, s a lelkigondozást egy-egy nagyobb település lelkészei látták el. Figyelemre méltó hogy, az evangélikusoknak még olyan településekben is volt működő iskolája, ahol ez a forrás nem jelzi az 351
