Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - VI. Szimbolika, haraldika, művészettörténet
imaház meglétét. Az is előfordult, hogy az evangélikusok és a reformátusok közös templomot használtak. Érdemes megfigyelnünk a zsinagógák elhelyezkedését. A zsidóság Dél-Dunántúl területén ritkán tömörült, általában szétszórtan élt. Mégis, ennél a hitfelekezetnél 484 hívőre jutott ekkor egy imaház, míg a római katolikusok esetében 1395 hívőre jutott egy-egy templom (a görögkeletiek esetében ez az arány 453 fő, a protestánsok esetében 648 fő). A településszerkezetben ekkor még a falvak dominálnak, nyilvánvaló tehát, hogy a templomok száma is itt a legtöbb. A szerzetesrendek esetében a legelteijedtebb a ferences rend volt, hiszen őket még a törökök is működni engedték, s szemlátomást ők gyökereztek meg legmélyebben e terület háború szabdalta területén. Zala megye területén a bencések és a premontreiek iskolarendje jutott nagyobb szerephez. Somogy megyében a piaristák elsősorban mint földművelésben járatos rend, gazdálkodó földesúrként játszott szerepet. Az irgalmas-rend kórháza Pécsett, a ciszterciták tanító rendje ugyanott nyer említést ebben a forrásban. Zala megyében (Keszthelyen) a kapucinusok tanító-rendjét említették meg. Említésre méltó és fontos, hogy Tolna megyében - ahová a török uralom idején és után is nagyobb szerb csoportok menekültek papjaik vezetésével - egy görögkeleti zárdát is találunk Grábócon férfi szerzetesekkel, akik a környező telepesek görögkeleti lakosainak lelki gondozását is ellátták. Az 1830-as, 1840-es évek helyzetét bemutató országleírás hazánk reform korszakának időszakából állít elénk egy meglehetősen statikus képet. Ezt követően játszódott le hazánkban az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc, majd következett egy nagyon nehéz, elnyomással és germanizáló törekvésekkel terhes évtized, és a provizórium, az átmenet időszaka. Ennek az időszaknak, az osztrák-magyar kiegyezést előkészítő korszaknak a végén került sor egy újabb, hasonló típusú felmérésre, amelynek egyik jellemzője, hogy az adatok pontossága, a felmérés alapossága iránt már olykor kétely ébred az olvasóban. Vannak nagy települések, amelyekben nem említenek templomot. Lehet, hogy az leégett (ez gyakori volt akkoriban), de az is megeshetett, hogy a jelentést tevő vagy a lexikon összeállítója, szerkesztője felejtette ki a szövegből. (Ez pl. Lelle esetében ugyanebből a kötetből volt megállapítható.) Az istentiszteleti helyek számának csökkenése tehát nem minden esetben jelenti azok tényleges számbeli csökkenését, mindamellett úgy véljük, hogy ilyen hibák ellenére is használhatók ezek az adatok, még ha némiképp torzítják is a tényeket. Az 1860-as évek közepén a négy megye területén lakók vallási megoszlása a következőképpen alakult: az 1 051 255 főnyi lakosság 73%-a volt római katolikus, 1,4%-a görögkeleti, 22,7%-a protestáns és 2,9%-a izraelita. A vallási megoszlásban tehát a görögkeletiek háttérbe szorulása és az izraeliták számbeli megerősödése figyelhető meg, amelyet a népesség vallás szerinti rétegződésének megyénkénti vizsgálata is alátámaszt. Ugyanakkor az istentiszteleti helyiségek számának a vallások szerinti megoszlása nem mutat lényegesebb eltérést, illetve a római katolikus és a protestáns templomok számbeli csökkenése - más források híradásai alapján - nyugodtan elkönyvelhető az összeírás pontatlanságának rovására. Figyelemre méltó viszont, hogy a csökkenő létszámú görögkeleti vallásúak templomainak száma néggyel megnőtt, s a növekvő számú zsidóság imaházainak száma változatlan maradt (35). Egy római katolikus templomra ekkor 1968 hívő esett, egy görögkeletire 469 lélek, egy protestáns templomra 874 hívő és egy zsinagógára 859 fő. Ugyanakkor pl. a püspöki városban, Pécsett, ahol még ekkor nem volt a zsidóknak imaháza, élt a főrabbi, aki lelki gondozásukat ellátta. A szerzetesrendek vonatkozásában Pécsett megjelent a Notre Dame szerzetesrend, mint iskola- alapító, és Nagykapornakon (Zala megye) megemlítik a jezsuitákat, akik ott a bencés apátságot "bíiják". Külön érdekessége e területnek a sok búcsújáróhely, amely évenként vonzotta a zarándokokat, s e nagy tömegek lelki gondozását rendszerint a ferencesek végezték. Dél-Dunántúl sokszínű területének, amelyben a nemzetiségek sokasága mellett igen türelmesen fért meg egymás mellett a vallások sokszínűsége is, az alapérzetet az adta meg, hogy egy nagyon nehéz sorsú vidék települtjeiről, lakosairól volt itt szó. A török uralom, a végvári háborúk, majd az azt követő felszabadító háborúk sok vért és szenvedést követelő hadjáratai után a nádasokból, 352
