Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

hanem a „helyi” szerzők minőségi értéke, szerepe is. (Legfőképpen ez, természetesen.)

Itt van például Wehner Tibor teljesítménye, szellemi súlya, amely a Sárándié mellett a leginkább meghatározó mind a hely szellemét, mind pedig az Új Forrás karakterjegyeinek a fő hangsúlyait illetően. 1969 és 1985 között - amolyan holt versenyben ők ketten publikáltak a folyóiratban legtöbbször. Wehner sokoldalú és sok műfajú szerző, íróember: művészettörténész, művészeti szakíró, kritikus, riporter, fotós és szépíró. Először az 1972/2. számban jelent meg képzőművészeti témájú írása (mégpedig a Jel elnevezésű megyei képzőművész csoportosulásról), majd rendszeres szerzőként - jóllehet egyes megyei vezetők nem rajonganak érte, Payer István viszont annál inkább fölsorolhatatlanul sok írást közöl tőle az Új Forrás. Ez a kitüntetett szerep nyilvánvalóan nem véletlen: az elsőrangú szaktudás és írni tudás mellett Wehner is „nehéz fiú” a maga módján: írásai sokszor fölkavarják az állóvizeket. Szellemes, ironikus - néha szarkasztikus kemény, kihegyezett hangvétel jellemzi, egyszóval olyan jelenség, akit (és amit) nem nagyon szerettek a helyi hivatalosságok. Az Új Forrásnak persze jól jött Wehner Tibor felbukkanása és több évtizedes hűsége a laphoz, hiszen nagyon is beleillett annak szellemiségébe, „koncepciójába”, „irányvonalába”.

Sárándi Józsefről mint szervezőről, mint szerkesztőről beszéltem már többször is az eddigiek során. Ámde köztudott, hogy ő költőként is jelentős súlyt képviselt a lap szellemiségének kialakításában. 1969-ben már verseket publikál a Forral antológiában, eredeti családi nevén: Papp Józsefként. Majd ö lesz a legtöbbet szereplő és a legtöbb verset publikáló költő 1969 és 1985 között. 1977-ben-második verseskötete megjelenése után - József Attila-díjat kap; ez a tény egyszersmind komoly pozíció-erősödést és védelmet is jelent a számára. Szilágyi Ákoshoz és Wehner Tiborhoz hasonlóan ő is jellegzetesen kritikus, számon kérő hangvételű, harciasán reformszellemű huszon-(harmincas) éves. Sárándi kifejezetten nyers, kemény, tehát - amonnan nézve - kellemetlen. (Nem úgy, mint Baráth Lajos, aki a helyi párt és állami vezetés író-kedvencének számított, s bár a hetvenes években sokat foglalkoztatott szerzője az Új Forrásnak, mégsem volt felhőtlen a viszony közte és a szerkesztőség - egyes tagjai - között. Talán éppen az eléggé markánsan eltérő világfelfogások, világképbeli különbözőségek miatt. Meg talán a miatt is, hogy

41