Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

A kritikai rovat csak nehezen találja meg tartalmi és formai önmagát. Kezdetben „Álláspontok”, majd „Szemle” címmel jelentkezik; fölöttébb vegyes tartalommal (például jegyzetekkel, hozzászólásokkal, könyvrecenziókkal). Csak a hetvenes évek elején-közepén stabilizálódik („Figyelő” címmel); s ekkor már - legtöbbször - valóban könyvkritikákat közöl.

Érdemes, sőt fontos egy pillantást vetni arra is, hogy kiket „figyelt” a „Figyelő”? A két alaptípus: az írók és a képzőművészek. Az írók közül a jellegzetes nevek (1972 és 1978 között) a következők: Csapiár Vilmos, Sárándi József, Szepesi Attila, Ördögh Szilveszter, Veress Miklós, Váci Mihály, Féja Géza, Czakó Gábor, Péntek Imre, Király István, Ladányi Mihály, Csoóri Sándor, Sebestyén Lajos, Pintér Lajos, Bari Károly, Lakatos Menyhért, Zalabai Zsigmond, Gál Sándor, Bereck József, Hatvani Dániel, Káldi János, Benkő Attila, Balázs József, Duba Gyula, Szilágyi Ákos, Vámos Miklós, Oláh János, Mezei András, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Tóth László, Varga Imre, Győri László, Illyés Gyula, Marsall László, Nádas Péter, Újhelyi János, Kocsis István, Gion Nándor, Esterházy Péter, Kolozsvári Papp László, Vadema József, Ben- ke László, Béres Attila, Kamondy (Tóth) László.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a magára talált kritikai rovat az Új Forrás saját szerzőit hozta be - könyveik révén - újra a folyóiratba. Pontosan rekonstruálható a tudatos válogatás, amely tehát az Új Forrást már antológia korszakában is jellemezte.

A „Figyelő” másik jellegzetes mezőjeként az imént a képzőművészek rendszeres és hangsúlyos bemutatását neveztük meg. Ha nem is oly könnyen kitapintható logika, következetesség szerint, mint az írók- költők kiválogatásánál; mégis fontos, sőt az egyes számok hangulatát, vizuális „üzenetét” tekintve - azt lehet mondani - meghatározó módon hangsúlyos ez a „mező”. Meg kell jegyezni továbbá, hogy míg az irodalmi vonatkozású szemlézett könyvek, kötetek között bizony nemegyszer előfordulnak gyönge színvonalú művek is, a képzőművészetkritika igyekszik „biztosra menni”; azaz a helyi művészek alkotásain túl a már bizonyított, közhelyszerűen is megfogalmazott és megfogalmazható vizuális értékeket helyezi előtérbe. Ez persze azt is jelentette - szinte automatizmusszerüen működve -, hogy a képzőművészet-kritikák általában és legtöbbször kisebb és kevesebb szellemi izgalmat jelentettek,

35