Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

sen eladják az úgymond piacilag versenyképes portékákat, ami viszont nem kél el egy-két hónap alatt, azt könyörtelenül leszedik a polcokról (feltéve persze, hogy egyáltalán kirakták oda), és soha többet nem foglalkoznak már vele: annak a könyvnek (irodalmi művek tömegének) egyszer és mindenkorra vége. Mintha meg se született volna. Ráadásul a szépirodalmi művekből a kiadók eleve nevetségesen kis példányszámban rendelnek (s mindig csak „bizománybán”), mondván: ja, kérem, nincs rá igény. Hová lesz az a töméntelen „legyártott” irodalmi mű, amit nem vásárolnak meg? Erről soha nem nyilatkozik egyetlen kiadó sem...

Maradna még egy biztosnak látszó garancia arra nézvést, hogy a könyv, az irodalom eljusson azokhoz, akiket azért még érdekel a „lélek balga fényűzése”. Hiszen a magyarországi könyvtár- hálózat még mindig rangos terepe és helyszíne a könyvkultúrának (és sok más tevékenységnek is). Csakhogy: ki tudja, meddig, s hogyan tovább? Tervek és nyilatkozatok, ki- és bejelentések voltak szép számmal az utóbbi években. Sőt, legújabban van már törvényerejű szabályozás is. Jelen pillanatban azonban a helyzet, az általános összkép - minden túlzás nélkül állíthatom úgy is mint könyvtáros - drámai. Legalábbis ami a hagyományos, a nyomtatott, az írott műveket illeti. Konkrét leszek. Körülbelül egy évvel ezelőtt a Veszprémi Akadémiai Bizottság könyvtári munkabizottsága ismertette azokat a több évre kiterjedt szakmai vizsgálatoknak az eredményét, amelyeket kilenc dunántúli megye városi és megyei könyvtáraiban végeztek. Ebből a jelentésből feketén- fehéren kiderül az - amit persze maguk a könyvtárosok már régen tudtak -, hogy az utóbbi néhány évben hiába nőtt meg nominálisan ezekben a könyvtárakban az állománybeszerzésre fordított ösz- szeg, a megvásárolt kötetek darabszáma csökkent.

Méghozzá drasztikus módon: 20 és 60 (!) százalék között. És hiába sulykolta például a még hivatalban lévő kulturális kormányzat állandóan azt, hogy hatalmas összegekkel támogatta a magyar könyvtárakat, ez a beállítás két ponton is erősen sántít, tehát félrevezető. Először is: döntően nem a közkönyvtárakra vonatkozott, másodszor pedig: nem elsősorban az állománygyarapítást támogatta, segítette, hanem: a számítástechnika fejlesztését erőltette mindenáron. A támogatások eddigi fő iránya ugyanis számítógépek beszerzését írta elő Ezt nem lehet mással magyarázni, mint kőkemény üzleti érdekek háttérbeli működésével. A könyvtáros, meg a szép reményű olvasó pedig kedvére játsza304