Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

dozhat (és információkat is szerezhet persze) ezekkel a számítógépekkel - melyeket aztán egy-két év múlva már ki kell dobni

ámde ez a jelenségegyüttes a magyar irodalom olvasói kézbe kerüléséhez egy tapodtat sem visz közelebb. (De legyünk jó- hiszeműek: a már említett kulturális alaptörvény kilátásba helyezi bizonyos feltételek megléte esetén - a könyvtárak állománybeszerzési kereteinek a központi támogatását, növelését is. Hogy ebből mi és hogyan valósul majd meg a mostani országgyűlési választások után, azt majd meglátjuk.)

És az olvasók? Hát igen. Ők az utolsó „láncszem”-ek, ők az utolsók a láncban. Ott állnak leforrázva és elszegényedve. Kik ők? Hogyan vélekednek a fentiekről? Egyáltalán érdekli-e őket ez a „fentiek”? Vagyis hát a könyves emberek siránkozásai és tipró- dásai? Nem azzal vannak-e inkább elfoglalva, hogy a mindennapi robot során és nyomán szorgosan önpusztító evickéléssel valahogyan mégiscsak a lét felszínén maradjanak? Ismerjük, tudjuk, persze, hogy tudjuk a választ. Ezért is oly szomorúan lehangolt és lefokozott manapság a magyar irodalom és az olvasók régebben oly meghitt és talán még amolyan véd- és dacszövetséget is alkotó, szinte bensőséges kapcsolata. Az irodalom, a művészet és egyáltalán, a kultúra befogadása, „fogyasztása” egyre inkább luxussá, amolyan különleges hobbivá vált, szinte a szabály - és minő könyörtelen szabály - ellenére létezik és működik még mindig.

Különben is: itt az internet. Ha kell, ha nem. Ma ez az üzlet. Irdatlanul nagy üzlet. Persze oly módon, hogy óriási tételekben folyik az állami megrendelés. Hovatovább már a fegyver- és a gyógyszerimport olajozottan működő sémája szerint. Mint hallani: jövőre már minden egyes magyar középiskolában, 2000-re pedig valamennyi magyar általános iskolában is hozzáférhető lesz az internet. Micsoda cinikus blaszfémia: miközben ugyanezen iskolák tanulóinak egyre hatalmasabb tömege nem tanul meg soha olvasni.

De hát minden további okfejtés már a közvetlen „nagypolitika” mezejére vezetne (habár nyilvánvalóan semmi sem, még a magyar irodalom aktuális helyzete, állapota sem független a nagypolitikától), érjük be hát azzal a hétköznapi bölcselkedéssel, hogy élni - a kultúrának, az irodalomnak - éppúgy, mint hajózni, mégiscsak kell, mégiscsak muszáj. S az is fontos - legfőképpen a továbbélés szempontjából -, hogy tipródásaink közepette számíthassunk a hasonlóan gondolkodó társaink figyelmére és szolidaritására. És

305