Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
hallatán - belém lopakodó különös érzést: hogy is lehet az, hogy búcsú nélkül, szó nélkül távozott közülünk valami fölfoghatatlan messzeségbe, hiszen ő különben soha nem csinált ilyet. Mindig mindent gondosan megtervezett, minden utazást, távozást „lelevelezett”. Aztán gondolatban visszafelé nyomulok az időben, és rájövök, hogy halála előtt pontosan négy héttel, május 30-án, az írószövetség könyvheti bemutatóján találkoztunk -, most már tudom, hogy utoljára. Ő már bent ült a hallgatóság között, amikor én megérkeztem. Leültem, s vártam arám vetett pillantását, intettem neki, derűsen visszabólintott. Majd a végén, a könyvosztogatás sokadalmában megmentettem számára egy-egy példányt a bemutatott két könyvünkből. („El is vártam” - nyugtázta halkan és mosolyogva.) Ezúttal sietett valahova, eltűnt a forgatagban. Ez a jelenetsor is bizonyára bekerült a kézírásos naplóba, hiszen az egyik könyvünkben róla is szó van: Vekerdi László ugyanis A hetvenes évek egy korábbi fejezetét hívja pontos tanúbizonyságul, felidézve egy - akkor - késői, 1974 nyarán zajlott sajkódi látogatásukat Németh Lászlóéknál. Ugyanő sóhajt föl a sír behantolásakor néhányunk között a Farkasréti temetőben: „Nagy baj ez, nagyon nagy baj.” S mi mindahányan érezzük, hogy nemcsak e kivételes ember halálának döbbenetes ténye miatt kesereg. Hanem Fodor András szellemiségének ez utáni örökös hiányára gondolva is. Aztán ballagunk lefelé a főbejárat irányába, egyszer csak megindul balra: „Itt van a Laci bácsi sírja, menjünk, nézzük meg.” Németh László síremlékénél időzünk pár percet. Vekerdi László visszanéz Fodor András frissen hantolt sírdombja felé: „Egészen közel vannak egymáshoz” - mondja. Erősen süt a nap. 1997. július 9-e, délután 5 óra. * Az 1997-es évfolyam Új Forrás számain (is) meglátszik, sőt, jól látszik a folytonos egyensúlykeresés, illetőleg egyensúlyozás a régi,jól bevált, valamint az újszerű, de még nem bizonyosan fontos írások között, az értékőrző konzervativizmus és a „modernebb”, divatosabb írói felfogások, törekvések valaminő egységben látására és persze láttatására. Szám- ról-számra elemezhető lenne ez az állandó szellemi feszültség, amit mint szerkesztő, mint a folyóirat arculatáért felelős írástudóféle én magam erősen érzek. 297
