Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
mennyi tízes, mennyi kilences! Becézlek mégis, szüzem, szentem, Szökj fel, tombj, tombolj, nagyon szeretlek. Egy kritikusra írod versemre: képzavar. Nem az! De téged minden költői kép: zavar. (Új Forrás, 1985. 1. sz. 6-7. 1) És pár nap múlva, 1997. június 29-én meghal Fodor András. Halála óta jó párszor próbáltam meg számba venni, mit is jelentett ő nekem, nekünk, az Új Forrásnak, a megyei könyvtárnak, és egyáltalán - mindenkinek. Mindig csak segített, emelt, védelmezett és pártolt. Isten tudja, hányán - mily sokan - érezhetjük, gondolhatjuk ugyanezt. Vekerdi László azt mondta, hogy az ő számára Fodor András nem is halt meg: hanem a Balaton víztömegéről „egyszercsak fölszívta az ég. Van ilyen.” Bizonyára van. Mert szép, meg talán igaz is. 1998 tavaszán kétszer is részt veszek Fodor Andrásról szóló megemlékezésen. Aztán Tüskés Tibor és Simon Ottó írásban is kéri a vallomást a Somogy emlékszámába, a Fonyódi Helikonba.. Megírtam ezt a dokumentum-összeállítást, és valóban úgy érzem, hogy sikerült összefoglalni, érzékeltetni ezt a mi munka- kapcsolatunkat. (Ld. Somogy, 1999. 1-2. sz. 30-36.1.) Ám a hirtelen rám törő zavarban a nekrológ-cikkben csak az utolsó találkozás emlékét tudtam fölidézni. A „Napló” itt végleg megszakadt... Fodor András legendás naplófolyama végérvényesen befejeződött. Már egy hete eltemettük szeretett barátunkat és mindenkor jóakarónkat, de még mindig magammal cipelek egy - halálhíre 296