Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
A számvetéshez összefogásra, lelkiismeret-vizsgálatra lenne szükség, mind a két oldalról. Nem feledhetjük el, hogy Európa legnagyobb zsidóközössége itt él Budapesten, Hitler utolsó csatlós országának fővárosában. Ez a közösség nem felejt, nem feledi, hogy nem kapott igazi védelmet. Nem is szabad felejtenie, de a vezeklésben segédkezet kell nyújtania. Szigorú önvizsgálattal, tisztázva identitást, mi a faji, mi a vallási, a nemzeti princípium. Különben, ahogy Lányi András utalt egy, nemrég a Ligetben publikált cikkében, lehetetlen lesz világosan látnunk, mire van szükség: a tökéletes egyenrangúság deklarálására-e, vagy a pozitív diszkriminációra. Sándor Iván Fűzi László (a kecskeméti Forrás főszerkesztője) töprengéseit is illusztrálja. Fűzi írásának címe: Balvégzetű évtized. Töprengés a harmincas évek magyar irodalmáról. Mivel a tanulmány még nem jutott túl a történelmi összefüggések taglalásán (Szűcs Jenő és Romsics Ignác munkáira támaszkodva), nem tudjuk, legfeljebb kíváncsian várjuk, milyen kép alakul ki a korszak ellentmondásos irodalmi életéről. Üdítő színfolt a lapban a pécsi Tüskés Tibor folytatólagos emlékezése a Jelenkor indulásáról. (Vajon miért nem a pécsi folyóiratban kap helyet?) Arról az időszakról vall az irodalomtörténész, amikor a tét még a pannon hagyományok őrzése és megújítása volt, amikor helyi erők formálták a lap arculatát. A kitűnő, olykor aggályos Csorba Győző, a korszak ellentmondásaira oly érzékeny Bertha Bulcsu, a tündéden hanyag Lázár Ervin... „Ha az induló Jelenkor nem tett volna mást, mint azt, hogy útjára bocsátott két olyan fiatal prózaíró tehetséget, mint Bertha Bulcsu és Lázár Ervin, már akkor is megérte volna azt az öt évet végigharcolni” - mondja Tüskés, és minden bizonnyal igaza van. Ha a posztmodem elmélet és gyakorlat egyik kizárólagos fellegvárává lett Jelenkor utóbbi számait fellapozzuk, mi is visszasírjuk Lázár Ervinéket. Meg az egyéni hangú vidéki folyóiratokat, amelyektől volt kit elszippantania a telhetetlen fővárosnak. Osztovits Ágnes {Magyar Nemzet, 1994. ápr. 11.) 276
