Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

ezt az írói pályát tekintve nagyon rövid időt példás odaadással, kivételes ügyszeretettel, szikrázó értelemmel és csillogó műveltséggel - s persze kitűnő teljesítményeket fölmutatva használta ki.

Mert hiszen csak 1980-ban mutatkozhatott be a szélesebb olvasóközönség előtt - ő, akinek már gimnazista korában olyan versei voltak, amelyek bármely fiatalok antológiájában vagy újságban megállták volna a helyüket. A magyar szellemi közállapotok azonban nem kedveztek neki, még annyi nyilvánosságot sem kapott éveken keresztül, mint közepes tehetségű vagy éppen tehetségtelen, de törtetni annál jobban tudó „kollégái”.

Végül aztán mégis megtört ajég: a két antológiabeli szereplés után, 1987-ben önálló verseskötettel jelentkezett, és rá egy évre jelent meg Iszapfalvi legendák című remek prózafüzére. Harmadik önálló kötetének az Előszüret címet adta. Nem tudom, más hogyan volt vele: ebbe a címbe én mindig beleéreztem a majdani összegzés lehetőségét és ígéretét is.

Ezt azonban már nem érhette meg. Nem bírta tovább rettenetes démonai gyötréseit. Nem bírta megvárni negyedik könyvének megjelenését sem, pedig karácsonyra kézbe vehette volna a kötetet: író embernek a lehető legnagyobb örömét.

1985-ben egy antológia szerkesztésekor arra kértük, mutatkozzék be önvallomással is az olvasóknak; írja le tömören mindazt, amit önmagáról és költészetéről a legfontosabbnak tart.

O ezeket írta.

„Érezni akarjuk egyszer végre-valahára, hogy megérkeztünk. S hiába minden marasztaló otthon-hasonlatosság, a keresést nem tudjuk abbahagyni. Bóklászásaink során így találunk rá egy kiszáradt folyómederre, amely egy hínáros nagy tóhoz vezet. Ekkor már nemcsak reménykedhetünk, hanem meg is sejtjük, hogy ... ott a túlsó parton talán megnyugodhatunk. Nem sokat tétovázunk: belevetjük magunkat a vízbe. Először alámerülünk a mélybe, mint egy csokoládéba mártott süteménydarab. De hogy nem csokoládészósz az, hanem élet és társadalom folyékony ólommá olvadt üledéke, azt mindenki tudja, aki megpróbálkozott vele. A cél az, hogy minél több hínárt vigyünk magunkra tapadva, hátha ezáltal másoknak az úszás majd könnyebb lesz. Ady vagy József Attila a fél tó burjánzatát átvitte magával, mikor hínárnagykabátosan partot ért. Nem lehet a mi vállalkozásunk sem kisebb, habár tudjuk: könnyen ott maradhatunk a tó közepén, testünkön a mázsányi súllyal. Lassú tempókkal, egyre nehezedő úszással én is ott ha256