Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

ladok a vállalkozók között. Szeretném tudni, lesz-e eredménye. Ha nem hinném, hogy csökkenteni tudom a vízi tenyészetet, akkor sem választhattam volna mást, már csak azért sem, mert az a tó az utunkban áll. Minden vers egy-egy karcsapás. [...] Zsákutcákat, mélyföldeket és magaslatokat tartogatott a sorsom. A versírást mindig is önkéntes véradásnak tekintettem. Azt szeretném elérni, hogy köztem és a világ között ne legyen szakadék.”

Most már tudjuk, a szakadékot nem sikerült áthidalnia; nem tudott átvergődni a túlsó partra.

Nagy tragédia a Holló Andrásé, és égbekiáltó igazságtalanság is egyben: az érték, a lelki nagyság, a tehetség, az önzetlenség pusztulása egy olyan világban, amelynek éppen ezekre a kincsekre: az értékre, a lelki nagyságra, a tehetségre, az önzetlenségre volna szüksége leginkább.

Mert olyan ember volt ő, akinek szörnyűséges szorongat- tatásaiban is volt lelki ereje, hite és türelme másokkal törődni. Mindenkin segíteni akart -, de önmagán nem tudott segíteni.

Pedig hát voltak - ha nem is annyian, amennyit ez a kivételes ember megérdemelt volna -, voltak, akik mellette álltak, vele éreztek; szerették, becsülték és féltőn figyelték, vigyázták mindennapjait. Legelsősorban is rajongva szeretett édesanyja-akinek gyönyörű emléket állított egyik legszebb művében -, az édesanya, aki maga is betegen, valóban emberfeletti küzdelmet folytatott több mint egy évtizeden át azért, hogy közelebb hozza fiához a lelki békét.

Szeretett barátunk, kedves András!

Miközben e sorokat írtam, asztalomon a Kötet nélkül című antológia feküdt kinyitva, benne - a fényképed alatt - a dedikáció. 1989. február 2-án azt írtad ebben, hogy békesség született önmagadban, s reméled, örökre. Most már tudjuk, hogy nem így történt. De a kivételes embereknek, mint amilyen Te voltál, az utóélete is kivételes szokott lenni. Most is így van, veled is így van ez. Meghaltál, elmész közülünk örökre. Ám reánk hagytál egy - igaz, már ki nem teljesedhető, de - legjobb darabjaival a magyar irodalom egészét gazdagító költői-írói életművet. Olyan kincs ez, mely híredet-nevedet megőrzi, s másokat gazdagít folyvást.

Ez legyen nekünk - és csak ez lehet e nagy gyászban - a vigaszunk.

És most már utolszor szólítalak meg szeretett barátunk, kedves András. Elsirattalak, elsirattunk, nagyon fáj a halálod. Mondan257