Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

lése nem is vétette el a hatást: közvetlen és közvetett hozzászólások hosszú sora - Tőzsér Árpád, Páskándi Géza, Varga Csaba, Dobai Péter, Egyed Péter, Zirkuli Péter (Gabriel Liiceanu esszéjének fordításával), Z. Szalai Sándor (Tamási Áron szülőföldi örökségének bemutatásával), Treuer Mária (Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versének megközelítésével), Szerdahelyi István, Kiss Gy. Csaba, Varga Imre (Grendel Lajos Éleslövészetének elemzésével), Mezey László Miklós - támadta, korrigálta, finomította ezt a sarkítást, csakúgy mint a fő „önszemléleti” tézist. Végül (ritka eset) maga Szilágyi is visszakozott; vitazárójában az „egyetemes” és a „pluralisztikus” irodalom befolyásoláselméleti szembeállítását egyfajta irodalmi dialektológia toleráns(abb) „soknyelvűségével” váltotta fel. A vita így megnyugtatóan befejeződött, de nem zárult le: releváns kérdést hagyott örökül. Még a minap is, a folyóirat ez évi 5. számában fonto kiegészítéssel járult hozzá az egykori vitához Tóth László egyik páros interjúja Zalabai Zsigmonddal és Rudolf Chmellel.

Talán a viták sikere, talán az elhúzódással járó lanyhulás veszélye indokolta, hogy a következő szellemi kerekasztalt a falu kérdéseiről egyetlen számba, az 1984. évi 2. számba tömörítették a szerkesztők. Két frappáns írás vezette be a témát: Vági Gábor Ahol az engedélyezett demokrácia mit sem ér és Varga Csaba Falu és közigazgatás című tanulmánya. A kicsi és közepes faluknak a bevezetőkben és a hozzászólásokban felsorolt bajai és gondjai azóta közismertek, s változatlanul velünk vannak ma is, többnyire még súlyosbodtak is azóta. És még ma is ugyanolyan elérhetetlen vágyálomnak tűnik gyógyítás gyanánt a helyi társadalom spontán demokratikus önszerveződése. Mintha még ma is, merőben más politikai körülmények közepette, ugyanúgy szorítana a Kárpáti Zoltán megfogalmazta dilemma: „Ott várjuk (várnánk) el az állampolgároktól a döntésben való részvételt (vagy legalább a döntés jóváhagyását), ahol erre nincs meg a szakmai kompetenciájuk, s ott nem adjuk meg a döntés valódi lehetőségét, ahol erre meglenne (megvan), ha nem is a szakmai, de tapasztalati felkészültségük, s ahol a szükséglet és igény közvetlen vita tárgyát képezhetné: így a gyülekezet sehol sem elég okos a maga, a közösség és az ország sorsának irányításában.” És mintha ma is ugyanúgy érvényes lenne Lázár István megállapítása: „Az eszmecsere és a ténylegesen történtek között nem túl kedvező az arány.” Pedig kétségkívül igaza van a vitához „a falu jövőjéről” hozzászóló

226