Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
Pozsgay Imrének: „csak a gyakorlatban tanult demokrácia és önkormányzat vezethet ki az alattvalói tudatból és vezet el az állampolgári létig.” Mutatis mutandis ugyanezt igazolta a következő vita A tatabányai értelmiség ön- és társadalomképéről, az 1985-ös évfolyamban. Varga Csaba vitavezetőként hasonló erényekkel rendelkezik mint Szilágyi Ákos, csak éppen közérthetőbben fogalmaz, így hát heves rokon- és ellenszenveket vált ki. Fő tézise, hogy tudniillik „Tatabányából direkt politikai érdekek csináltak nagyvárost, de a politikai érdekek önmagukban nem városszervező tényezők”, elfogulatlanul aligha volt vitatható; csakhogy egy város polgárai, ha csakugyan azok, szükségképpen elfogultak. Azaz meglátták a politikai érdekek alatt vagy ellenére mégiscsak meglévő - ha tán meg nem is igen jelenő városteremtő tényezőket, és pontosan, nem statisztikákhoz hanem tényleges helyi érdekekhez mérve ki tudták jelölni a hiányukat (Gödölle Zoltán például vagy Sulyok Kálmán). S nem éppen ez vagy valami ilyesmi lehetne a helyi társadalom spontán demokratikus szerveződésének az alapja? A vita mindenesetre folytatódott a 86-os évfolyam elején egy másik vitában, amit Tóth János indított el A megújulás elemei az elmúlt tíz év magyar közművelődésében - remények a következő évtizedre címmel. Ez azonban már valahogy hűvösebb vita volt, rendszerelméletileg gondosan tagolt és körültekintőbb. Ha nem is a lényegét, hangulatát leginkább tán Balipap Ferenc egy kiragadott mondatával jellemezhetnénk: „Sokan érzik - viszonyaik hü átéléseként -, hogy valamilyen úton valamilyen irányba megyünk, de ezt nem mernénk megújulásnak nevezni csakúgy, mint ahogy eltévelyedésnek sem. Ahhoz azonban, hogy az emberek nagyobb biztonságot érezzenek maguk körül, legelőször is nagyobb biztonság kell.” A voltaképpeni viták ezzel elfogytak; a reánk köszöntő furcsa kisjégkorszak nyilvánvalóan nem hozott rájuk kedvező klímát, az újabb olvadás meg úgy nyolcvannyolc közepétől a rádió és főleg a televízió országos nyilvánosságába emelte a vitákat. Ekkor azután számosat az Új Forrás egykori vezető vitázói és szerzői közül a képernyőn láthattunk viszont, országos jelentőségű politikusokként és közírókként, ha - sajnos - soha nem is az annyit emlegetett „helyi társadalom” képviselőit. Ez persze azzal is járt, hogy a folyóirat fontos szerzőiből nagyon sokan (Szilágyi Ákos, Varga Csaba, Kiss Gy. Csaba, Gergely András, Csengey Dénes, 227