Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
ezekből az is következik, hogy 1990 és 1991 fordulóját természetes korszakhatárként jelölhetjük meg az Új Forrás történetében. Nemcsak az ország, „a társadalom” életében történtek ekkor nagy dolgok, de a mi szerkesztőségünk is nagy feladatra, vállalkozásra, kalandra készült. Méghozzá fojtogató pénzhiány közepette. Erről szól az új korszakot megidéző cikkem, amely lapunk 1990. évi utolsó számában jelent meg. Münchhausen módra...? Az Új Forrás jövőjéről Alighanem negatív országos rekordot ért el az Új Forrás szerkesztősége a főfoglalkozású munkatársi gárda létszámát illetően. Amíg 1984 elején még 4 főállású munkatársa volt; most (1990 nyarától) már egyetlenegy sincs. Még adminisztrátora vagy titkárnője sincs. Nem minősítem (pusztán tényként jeleztem) e változást, hiszen önmagában ettől az átalakulástól egy lap minősége se nem javul, se nem romlik. A dolog lényege viszont az, hogy a túlélés esélyének a kényszere szorít bennünket arra, hogy igen szigorú, mondjuk ki: drasztikus takarékossági intézkedéseket vezessünk be. Annak érdekében, hogy szerzőinket megtartsuk, s hogy az enyészet elől elmenekülhessünk. Persze előre szeretnénk menekülni. Az Új Forrás költségvetési kerete 1990-ben egy fillérrel sem volt nagyobb, mint 1989-ben. Pedig hát a nyomda- és az infrastrukturális költségek egy év alatt is hatalmasan megemelkedtek. Póthitelre, utólagos számlakifizetésekre nem számíthatunk. (Igaz, az Osvát Alapítvány megtámogatott bennünket, az éves költségeink egytizedével.) Ebben a présben kell úgy gondolkodnom, hogy ha nem töltöm be a szerkesztőségi titkárnői állást, akkor talán emelni tudom a gyalázatosán alacsony szerzői honoráriumkeretet. (Talán.) És így tovább... A kétségbeejtő helyzetből természetesen csak vakmerő vállalkozással vághatjuk ki (azaz önnön hajunknál fogva), húzhatjuk ki magunkat. Azzal, úgy, hogy az eddigi hatszori megjelenés helyett 1991-től évente tízszer jelenünk meg. Münchhauseni ötlet, nemde? Talán mégsem az, legalábbis nem egészen. Igaz, egyedi esetről van (lesz?) szó, semmiképpen sem receptről. 220
